Sziasztok! Végre kész lett. Bocsi mindenkitől, hogy ennyit kellett várnia az újra, de most nagyon nem volt időm írogatni. Mindenesetre kész lett. Várom a kritikákat, véleményeket, és innentől kezdve a fejezeteket pontozni is lehet.
(Bella szemszöge)
Mindenem zsibbadt, tudatom az öntudatlanság és az ébrenlét között tántorgott. Összeszedtem maradék energiámat, kinyitottam a szemem, és erősen koncentrálni próbáltam. Forgott velem a világ, de lassan kitisztult a tekintetem, a fókuszálás egyre jobban ment. Óvatosan felültem. Egy sötét erdőben voltam. A hideg belemart a végtagjaimba, egyre nehezebben vettem a levegőt. Véletlenül beletenyereltem a mellettem lévő tócsába. A vérem volt. Ekkor vettem csak észre az oldalamon tátongó hatalmas sebet. Az észrevétel sokkolt, kapkodtam a levegőt, de megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Ekkor hirtelen visszatértek az emlékeim. Alice, és a támadás… Lezuhantam, de valaki megmentett.
Senki nem volt sehol. Valahogy akkor is ki kellett jutnom ebből az erdőből. Összeszedve minden energiámat feltápászkodtam a földről. Az oldalam kegyetlenül fájt, és a jobb alkaromból is folyt a vér, és szédültem. Föltápászkodtam, majd futni kezdtem, ahogy csak gyenge lábaim bírták. Ahogy tovább futottam, egyre rosszabbul kerültem ki az akadályokat. Majdnem mindenben felbuktam, nekiütköztem több fának is, és a végtagjaimat összekaszabolták az erdei cserjék. A csinos kis fölsőm eredeti színét sem lehetett volna megtippelni. Csupasz talpamba az összes létező szúrós valami belefúródott. Időről időre jelentkezett a krónikus kimerültség, és a csontjaimban reszkető fájdalom, de egy jó ideig kordában tudtam tartani őket. Egy ponton azonban nem volt elég. A fájdalomtól gyengén a fölre rogytam. Minden erőm elszállt. A földön fekve halk, tompa zajokra lettem figyelmes. Veszélyt sejtve fölkászálódtam, majd menekülni kezdtem.
Nem nehezítettem meg különösebben a szőke démon dolgát, csak követnie kellett a kondenzcsíkot, amit magam után húztam. Nem is késlekedett sokáig. Perceken belül utolért, egy hatalmas ugrással előttem termett. Megálltam, pár másodpercig farkasszemet néztünk egymással.
- Sajnálom - mondta- túl veszélyes lenne téged életben hagyni.
- Miért? Nem csináltam semmit! – válaszoltam erőtlenül
- Még nem- jött a jéghideg válasz- És még ez a szerencse – tette hozzá
- Mit árthatnék nektek? Miért kellett tönkretennetek az életemet? – kérdeztem az összeomlás határán
- Meglehet, hogy még nem tudsz semmit, de ha nem ölnélek most meg, hamarosan mindent megtudnál. De ne aggódj, fájdalommentes lesz.
Azzal kecsesen elrugaszkodott a földtől. A levegőben támadópózt vett fel, közben végig a szemembe nézett. Nagyon nehezen telt el az a másodperc. Furcsa módon nem éreztem félelmet. Már nagyon elfáradtam, ezután végre pihenhetek – gondoltam. Edwardra emlékeztem, majd a démon lecsapott.
(Edward szemszöge)
Amikor Rosalieval hazaértünk a többiek már a nappaliban vártak minket, közben Alice számolt be a történtekről. Ahogy beléptünk az ajtón Carlisle felnézett.
- Edward! Bella eltűnt
- Tudom. Veszélyben van, meg kell találnunk
- Induljunk! Alice majd vezet –zárta le a beszélgetést
Futva indultunk, közben kiolvastam a többiek gondolataiból a részleteket. Pár percnyi futás után már a támadás helyszínén voltunk. Onnan már csak követni kellett Bella illatát. Csakhogy az egy szakadékban ért véget, de – nagy megkönnyebbülésemre- nem a legalján találtunk rá. Onnantól ugyanis egy másik idegen vámpír szaga tűnt fel, vele párhuzamosan később Belláé is. Reményemet az is táplálta, hogy az elején sehol sem találtunk vérnyomokat. Később azonban annál többet. Belláét. Ahogy tovább követtük a nyomokat, egy démon szaga is feltűnt. Minden bizonnyal azé a démoné, akivel Alice futott össze- olvastam ki a gondolataiból. Így futottunk vagy 5 percig, közben a körülöttünk tönkretett fákat figyeltem. Heves csata lehetett. Majd hirtelen mindannyian megálltunk. Az idegen vámpír és a démon szaga tovább folytatódott, de Belláé itt más úton haladt tovább. Sokáig pihenhetett azon a futónövénnyel benőtt bokros helyen, ahol akkor álltunk. Sajnos a vértócsa is erről tanúskodott. Reményeim újra szertefoszlottak, hogy esetleg még életben találom. A fájdalom fekete lepelkén borította be elmém, tekintetem ködössé, veszélyessé vált. A gyász a hatalmába kerített, és Bella vérének illata csak fokozta a fejemben lévő zavartságot. Tovább indultunk. Most már mindenki teljes sebességre kapcsolt. Jasperrel elöl futottunk, majd egyenesen előttem megpillantottam kedvesemet, és a démont, aki fenyegetően kinyújtott karral készült lecsapni rá.
(Bella szemszöge)
Nagy meglepetésemre a démon nem engem talált el, hanem Edward dühös tekintetével találta szembe magát. Már nem volt ideje, és lehetősége kikerülni, nagy sebességgel beleütközött Edward kőkemény öklébe, komoly sérüléseket szerezve.
Végignéztem, ahogy vámpír családom végez a támadómmal. A levegőben szedték szét, nagyon durva volt. Amint végeztek, Edward szorosan magához húzott, próbált vigasztalni. Hálásan bújtam hozzá. Azonnal észrevette az oldalamon tátongó nyílt sebet, és a karomat is.
- Velem minden rendben – mondtam. Most már csak az számított, hogy velük vagyok.
- Haza kell mennünk, el kell látni a sebeidet – mondta Carlisle
- Köszönöm – mondtam
A haza utat Edward hátán tettem meg, ugyanis még a sima gyaloglásra is képtelen voltam. Edward gyengéden óvatosan mozgott velem, ügyelve arra, hogy a minimális fájdalmat kelljen átélnem. Durván negyed óra alatt értünk haza. Carlisle ellátta a sebeimet. A fertőtlenítés kegyetlen volt, addigra elküldtük Carlisle-val Edwardot, hogy hozzon vámpírvért, gyorsabb gyógyulásom érdekében. Aztán összevarrta a karomon az egyik sebet, az oldalamat viszont be kellett kötni. Közben megérkezett Edward, én meg bedobtam az eddig megismert leghatásosabb gyógyszert, a vámpírkoktélt. Ez az energiámat is újratöltötte, utána nem igen vágytam emberi ételre, azonban Esme addig győzködött, míg legalább egy palacsintát meg nem ettem. Közben Edward egy pillanatra sem hagyott magamra. Alice rengetegszer bocsánatot kért, és mindannyiszor elmondtam neki, hogy a történtek ellenére a vele töltött idő alatt nagyon jól éreztem magam. És tényleg így volt. Nem voltam ilyen felszabadult, azok után, hogy a családom meghalt. Szinte teljesen megszűnt a bennem felhalmozódott feszültség, miután a kocsiban lefolytattuk azt a kis beszélgetést. Azóta könnyebb volt elviselni az eseményeket.
A nappaliban lefolytatott kis beszélgetés után Edwarddal a fürdőszoba irányába vettük az irányt. Amint fölértünk, és Edward leültetett fürdő szélére, Alice nővéri szerepében tetszelegve kizavarta a szobából. A forró víz enyhítette a fájdalmat megviselt testemben. Sokáig áztattam magam, mire rávettem magam, hogy ideje egy kényelmesebb helyre indulnom. Befejezve emberi teendőimet Alice a szobámba kísért, ahol a kis fotelben ülve Edward várt rám türelmetlenül.
- Aztán csak semmi rendetlenség – mondta Alice vigyorogva és óvatosan becsukva az ajtót lement a földszintre
Alice távozását követően nem esett túl sok szó közöttünk. Gyengéden megölelt és így feküdtünk nyugalomban. Egyikőnk sem mondta, hogy sajnálja, ami történt. Nem volt értelme. Nekem jó volt Alice-vel azt a rövid időt eltölteni, vele meg tudtam beszélni a fájdalmaimat., és Edward tudta, mindent kiolvasott Alice fejéből.
Csak feküdtünk, és én a holdfényben fürdő arcát bámultam, ő pedig a szemeimet tanulmányozta.
- Gyönyörű vagy- suttogta
- Ne hazudj- mondtam szelíden- az arcom teli van vágásokkal, a vérem illata pedig kínoz téged a nyílt sebeim miatt
- Amióta azt hittem, hogy elveszítettelek, azután már nem jelentett gondot a véred mámorának a leküzdése. Sőt most örülök, hogy érzem az illatát. Ez azt jelenti számomra, hogy biztonságban vagy.
- Szeretlek – suttogtam halkan
- Aludnod kellene, holnap nehéz nap vár rád- mondta aggódóan
- Amióta csak veled vagyok, folyton álmodom- mosolyodtam el, majd hozzátettem- a mainál is nehezebb?- kérdeztem gyanakodva
- Nem, semmiképp sem – mondta féloldalas mosolyával megajándékozva- Végig veled leszek, nem hagyom, hogy bajod essen.
- Én leszek az első ember a vámpír suliban- sugárzóan rá mosolyogtam
- Igen. De ezt ne úgy képzeld el, mint egy átlagos középiskolát. Annál sokkal nagyobb, és durvább. És nem csak fiatalnak kinéző vámpírok járnak oda, hanem akik az elmúlt 200 évben váltak vámpírrá. A „tanulókból” szervezik meg azt a vámpírsereget, ami képes lesz legyőzni, egy erős, nagy, démoni támadást.
- Honnan ered ez az ellentét?
- Ma túl sokat kérdezel Bella. Pihenned kellene.
- Tudnom kell. Az a démon azért akart megölni, mert félnek, hogy később mivé válok
- Ezt hogy érted? – kérdezte összezavarodva
- Azt mondta: idézem „túl veszélyes lenne téged életben hagyni” Mit akarhatott?
- Azt hiszik, tudsz valamit a Sorsok Könyvéről. Jelenleg az emberek birtokolják, és rá akarják tenni a kezüket. A szüleidet is ezért ölték meg.
- A szüleim is benne voltak? Egyáltalán mi közük volt a könyvhöz? Nekünk egy szót sem szóltak erről… - szívembe fájdalom hasított, a szemeimet könnyek égették, szívem őrült iramba kezdett dörömbölni.
- Meg akartak titeket védeni – próbált megnyugtatni. A szüleim említésére ideges lettem
- Hát nem sikerült. Remélem azért a könyv legalább értékes. Miért olyan fontos mindenkinek?
- Ha beleírod az emberek – és persze a természetfeletti lények- végzetét az fog beteljesülni. Beleszólhatsz az életükbe, manipulálhatod, bármikor megölheted őket. Azért olyan veszélyes, mert amit leírsz, nem lehet megváltoztatni. És még egy fontos tulajdonság, csak óegyiptomi nyelven lehet bele írni. Ptolemaiosz herceg halála után „istenné” vált, miután testvérbátyja megölte. Állítólag ő készítette a bosszú reményében, de a könyv pontos keletkezésének körülményei tisztázatlanok.
- És miért hiszik, hogy én erről akármit is tudok? Mint mondtam, a szüleim mélyen hallgattak erről– kérdeztem értetlenül
- A szüleid a Kör tagjai voltak. Azé a szövetségé, akik a könyv hatalmával rendelkeznek.
Nem tudtam válaszolni. A szüleim újbóli említése megint előhozta a jól elbarikádozott gyász fájdalmát, ami most keveredett a harag érzésével is. Minden akaratommal a könnyeim ellen küzdöttem, nem akartam, hogy sírni lásson. Összeszedtem hát magam, és erőtlenül megkérdeztem:
- Mikor lesz ennek vége?
- Carlisle komolyan fontolgatja a lehetőséget, hogy megszerzi, és megsemmisíti a könyvet. Akkor véget érne ez a rémálom.
- Aztán átváltoztatnál? – kérdeztem bátortalanul
- Miután esélyed lenne egy normális életre?
- Legyünk őszinték. Ezek után soha sem lesz már normális életem, és nem is biztos, hogy szeretnék. Ha vámpír lennék, már nem lennék olyan könnyen áldozat, mint így emberként. Meg tudnám magam védeni. De ha nem szeretnél, akkor megértem.
- Téged akarlak örökre- mondta ki lassan, komolyan a szavakat
- Akkor én nem nagyon látok rá más lehetőséget. Emberként minden egyes napot egy kicsit nehezebb lesz túlélnem ebben a világban, míg a végén már nem tudtok időben megmenteni. Ha egy lennék közületek, nem lennék ekkora veszélynek kitéve – akárhonnan is nézte, a válaszom minden szempontból logikusnak tűnt
- Eladnád a lelked egy olyanért, mint én?
- Érted? – mosolyodtam el- persze. De nem hiszem, hogy erre sor kerülne.
- Pedig sor fog, ha úgy döntesz, hogy vámpír leszel.
- Azt hiszed, hogy neked, és a többieknek, akik ebben a családban élnek nincs lelkük?
- Sajnálom, ki kell, hogy ábrándítsalak.
- Hát pedig önzetlen és nemes cselekedetre csak azok képesek, akiknek van lelkük. És az utóbbi napokban minden nap az életemért harcoltok! Mi ez, ha nem önzetlen cselekedet?!- nekem volt igazam, és ezt ő is tudta. Végre sikerült bebizonyítanom az ellenkezőjét, amit magáról gondolt – Az, hogy valakinek van lelke, vagy nincs, nem attól függ, hogy vámpír vagy ember, hanem, hogy miket tesz élete során. És attól, hogy a vámpíroknak nem dobog a szívük, attól még élnek. Na jó, lehet, hogy a biológia mást mond, de szerintem ez a helyzet – ebbe a kis monológba fektettem az összes megmaradt energiámat, ha bár nem látszott rajta. Naivnak, és gyerekesnek tűnt az érvelésem, de az eredmény meglett. Végre kezdte elhinni az én álláspontomat is.
Nem szólt, de tudtam, hogy valamiképp sikerült meggyőznöm. A tekintete elárulta. Már nem olyan fájdalmas volt, mint eddig. Mélyen a szemeiben kis öröm táncolt, és ahogy a szemeimbe nézett, éreztem, ahogy ez erősödik benne.
Vállára tettem a fejem, majd lehunytam ólomsúlyú szempilláimat. Zuhantam, majd az álmok édes tengerébe csöppentem.
Reggel kényelmesen ébredtem, teli voltam energiával. A friss levegő finoman cirógatta arcom a nyitott ablakon át. Edward oldalára fordulva feküdt mellettem, és féloldalasan rám mosolygott.
- Szeretem nézni, ahogy alszol – mondta bársonyosan szelíd hangján
- Én meg szeretem, hogy minden reggel melletted ébredhetek – ahogy kimondtam, elpirultam
- Esme csinált neked gyümölcssalátát. Szeretnéd, hogy fölhozzam?
- Inkább menjünk le, meg szeretném köszönni neki
- Ahogy szeretnéd
Óvatosan kikászálódtam az ágyból, majd lementünk Edwarddal a konyhába, ahol Esme már várt bennünket. Megettem a salátát, beszélgettünk egy kicsit Esmevel, majd fürödni mentem. Alice gondoskodott ruháról, szerencsére az én ízlésemet sem hagyta figyelmen kívül. Fekete kapucnis pulcsit, rám tapadó lila pólót, kék csőnadrágot, és egy egyszerű fekete Nike sportcipőt hozott.
Kicsit ideges voltam, közeledett az idő, amikor találkozok a 3 legfélelmetesebb vámpírral. Edward, hogy megnyugtasson sétálni vitt a házat körülvevő erdőbe. Olyan tipikus vámpíros „séta” volt, ami nem is hasonlított a sétára, de annál inkább a repülésre. Egyik fa lombkoronájáról a másikra ugrott, közben ügyelve arra, hogy semmi bajom ne essen. Nagyon gyors volt, mint mindig.
A kilátás a fák tetejéről csodás volt.Újra és újra hálát adtam a sorsnak, hogy vele lehetek, és közben azon gondolkodtam, mivel érdemeltem ki ezt.
- Jobb már? – kérdezte mosollyal a száján
- Igen – mondtam hálásan
- Na és ízlett a vérem?
- A véred? – pár másodpercnyi gondolkodás után rájöttem. A hirtelen felismerés sokkolt, a kezeim elengedték az ágat, amivel magam a fán tartottam. Csak dőltem hátra, és valószínűleg nagy puffanások és vágások közepette értem volna le a földre, ha Edward nem reagál vámpír sebességgel. Azonnal visszahúzott az ágra, és magához szorítva erősen tartott.
- Jól vagy? – kérdezte kissé bátortalanul
- A te véredet ittam meg? – kérdeztem még mindig sokkoltan. Bár valahol mélyen mégis örömmel töltött el az érzés, hogy már ilyen módon is hozzá tartozok.
- Igen. Mert gondoltad, hogy hagyom, hogy egy idegen vérét idd meg? – bele tellett egy kis időbe, mire erre válaszolni tudtam
- Hát, ami azt illeti, nagyon finom volt, sőt… egész.. csábító volt – és tényleg. Egyre csak azon kaptam magam, hogy a vérére vágyom. A felismerés mélyen belém hatolt. Megborzongtam.
- Fázol? Kéred a pulcsim? Nem kellene, hogy megfázz – az idő ugyan hűvös volt, nem fáztam. Ez belső borzongás volt.
- Nem késünk el a Volturival megbeszélt találkozóról?
- De, igazad van. Induljunk
Csak Edward, és Carlisle kísért el. A fekete Mercedessel indultunk, Carlisle vezetett, Edwarddal hátul ültünk. Átkarolt,én a vállán pihentettem a fejem. Feszült és ideges voltam, de a kedvükért fönntartottam a látszatot, hogy minden rendben van. Nem akartam, hogy emberi lelkemmel ennyi baj legyen. Néha úgy éreztem, hogy hátráltatom őket. Ők is bármikor meghalhatnak, miközben engem próbálnak megvédeni. Ez akárhányszor csak tudatosult bennem, mindig lelkiismeret furdalást váltott ki belőlem.
Az út hosszú volt több kisebb városon is átmentünk. Besötétedett, a hold sejtelmesen világította meg a körülöttünk elterülő tájat. Ekkor különös érzés kerített hatalmába. Mintha már nem is tartoznék az emberek világába. Belekerültem ebbe a hihetetlen lényekkel teli világba, Edward jelenléte azonban magabiztossá tett. Hatására egyre bátrabban mozogtam ebben az igen világban. Vámpírcsaládom is mindenben támogatott, leszámítva Rosaliet, aki kisebb probléma volt eleinte, de valahogy ő is megváltozott. Nem tudom, Edward mennyire tett rá nagy hatást az erdőben.
Mindenesetre nem maradt időm tovább elmélkedni a dolgokon. Hossza utazást követően megérkeztünk Olympiába, ahol a Volturi vezetői vártak rám. Ahogy bekanyarodtunk a kastély felé vezető útra elképesztő látvány tárult elém.
Már maga a táj is misztikus volt, a gótikus kastély csak fokozta ezt az érzést. A hatalmas építmény félelmet és erőt sugárzott. Két fő része volt, azt egy ugyancsak méretes folyosórész kötötte össze. Tornyai az égbe meredeztek, a benne lakó 3 vámpír hatalmasságát szimbolizálva.
A nagy kapu kinyílt, Carlisle behajtott a fekete Mercivel. Edwarddal kiszálltunk a kocsiból, és a bejárat előtt várakoztunk, közben féltően elém állt, maga mögé húzott. Az ajtó kinyílt, és egy vörös csuklyás vámpír lépett ki rajta.
- Kövessetek – szólt majd befelé indulva intett nekünk
A folyosón megvártuk Carlislet, aki közben elment leparkolni, aztán folytattunk az utunkat a folyosó vége felé. Beléptünk egy liftbe, ahol fura, a kastélyhoz illő gótikus zene szólt. A lift egy magas terembe nyitott ajtót, ahol a 3 vezér vámpír ült. Körülöttük félelmet sugárzó vámpírok várták minden parancsukat. A teremben alig volt világítás, a félhomály misztikus árnyékokat rajzolt a falakra. Ösztönösen megborzongtam.
- Üdvözöllek titeket, kedves barátaim – köszöntött minket Aro
- Mi is üdvözlünk titeket – válaszolt Carlisle
- Egy emberlány, Edward?- vetette oda gúnyosan. Nézte, ahogy a derekamat átkarolja, én meg hozzábújok- Milyen érdekes – mosolyodott el kicsit sem kellemesen. A hideg is végigfutott a hátamon – Miért jöttetek ide? – kérdezte hidegen
- A lány a védelmünkre szorul. A démonok azt hiszik, tudja, hol van a Sorsok Könyve.
- És tudja? – kérdezte a másik vezér, talán Marcus lehetett
- Nem – válaszolta Edward
- Akkor miért kéne megvédeni? – kérdezte Caius
- A lány különleges képességgel bír – magyarázta Carlisle- ellenáll az összes eddigi mentális képességgel szemben
- Lám-lám. Tegyük próbára. Jane? – intett Aro egy szőke lány felé. Úgy 15 év körülinek nézett ki, a valóságban nem tudom, mennyi volt. A lány előjött a trónus mögül, félelmet sugárzó vigyorral az arcán.
- NE! – kiáltott hangosan Edward, és a lány felé ugrott, de az egy pillantásával a földre szögezte. Edward a fájdalomtól szenvedve a padlóra rogyott, vonaglott, rázkódott.
Aro intett majd a hatás megszűnt, engem vett célba. Vártam, hogy a fájdalom szétáradjon a testemben, közben bosszúsan egyenesen a lány szemében néztem.
Mi lesz már? Vártam, számoltam a másodperceket, de a fájdalom elmaradt. Aro hangos nevetésével törte meg a teremre ereszkedő csöndet.
- Elképesztő! –lelkendezett, na jó, ez túlzás volt, ugyanis nem volt lelke- Hosszú éveim alatt még nem találkoztam ilyennel – testvérei felé fordult, majd egy „angyali” mosolyt villantott feléjük – Nem tarthatnánk életben? Minden bizonnyal értékes darab – Nézte őket kérlelve. Mi vagyok én? Egy darab dísztárgy?
- Csak zavarná a vizet. Minek vegyünk fel még egy incidenst a démonokkal?
- Higgyétek el, megéri – győzködte őket tovább Aro
- Hát legyen – mondta Caius – De lévén, hogy tud a vámpírok létezéséről, vámpírrá kell, hogy váljon. Akkor legalább hasznát is tudjuk venni.
- Tervbe van véve, – szóltam közbe. komolyan eddig úgy folyt a beszélgetés mintha csak egy bábu lennék – sőt még a közeljövőben – Néztem egyenesen Aro szemébe
- Milyen bátor –jegyezte meg –Lenne egy kérésem hozzád. Szabad kérnem egy szívességet?
- Mi lenne az? – kérdeztem gyanakodva. Kár volt magamra hívni a figyelmet.
- Csak egy kis apróság. Belenézhetnék a fejedbe? –Mi van? Ugye nem itt akar fölboncolni? Legalább ne Edward előtt!
- Aro is gondolatolvasó, mint én, csak a módszer más. Látja az összes eddigi emlékedet, de csak érintésen keresztül – mondta Edward ekkor megnyugodtam
- Szabad lesz? – kérdezte Aro, miután vámpírsebességgel előttem termett. Odaadtam a kezem, a két tenyere közé fogta, majd mind elhallgattunk.
- Semmi - szólalt meg végül- Páratlan
- Lenne még pár megbeszélnivaló - szólalt meg Carlisle - Már kidolgoztunk egy tervet
- És mi lenne az?
- Amióta megmentettük folyamatosan támadják őt a démonok. A vámpíriskolában biztonságban lenne, amíg le nem győzzük a démonokat.
A trió zavartan súgott össze, nem voltak oda az ötletért. Hosszan tárgyalták az esetet, nem tudták mit tegyenek. Carlisle ez alatt biztatóan a vállamra tette a kezét.
- Hát jó – mondta Aro – és hogy érjük el, hogy békén hagyják a lányt?
- Van nevem is – mondtam sértődötten - Bella
- Csakis a Sorsok Könyvével tudjuk elérni – szólt Caius
- Igazad lehet. Rendben, holnap kezdhetsz. Még ma elintézzük a tanárokkal ezt az ügyet. Szükségünk lenne a vezetéknevedre is – fordult felém Aro
- Bella Cullen – szólalt meg Edward – Születési év: ’92 Képesség: mentális pajzs. Lenne még valami? Hosszú lesz a hazaút.
- Menjetek fiatal barátaim – köszönt el tőlünk Aro
- Köszönjük, hogy időt szántatok ránk – búcsúzott Carlisle
Az út hosszú, és fárasztó volt. Carlisle vezetett, mint idefele. Az utak végtelen hosszúságúnak tűntek. Edward ölében kényelmesen elhelyezkedve néztem ki az ablakon, majd felnéztem Edward csodálatos arcára. Mint a szobámban, most ugyanúgy esett rá a holdfény, misztikusan, sejtelmesen.
