friss

Sziasztok!
Sajnos megint rossz hírt kell közölnöm veletek:( ÚJ fejezetek csak június 14-től várhatók. Májusban el kell utaznom pár országba, és nem jövök haza csak június 2. hetében, és előtte még a tanévet is le kell zárnom:/ De utána nagy lendülettel jönnek majd az új fejik (minden 2. nap)
És még egyszer bocsi^^, hogy eddig nem volt friss, én vagyok a leglustább ember, akit valaha a hátán hordott a Föld. De jóvá teszem!
puszi feeling

Figyelem!
Elég kiakasztó dolog történt, a napokban több blogtáramat is lemásolták! A másoló Viv, Tami, és Cárliii néven fut.
Egyéb adatok: IP cím:79.119.50.16
jelszavai: 0740viviana, 0740tamara
Gondolom egy páran már leoltottátok (amiért külön gratulálok;) , és alaposan híre ment a dolognak, szval megnyugodhatsz NEM ÚSZOD MEG SZÁRAZON!!!!!!
Ennyit az eredetiségről... szánalmas.
Szval mindenki figyeljen, és nyírjátok ki!!! ;)

5. fejezet- Bella mentőakció 2.

Sziasztok! Végre kész lett. Bocsi mindenkitől, hogy ennyit kellett várnia az újra, de most nagyon nem volt időm írogatni. Mindenesetre kész lett. Várom a kritikákat, véleményeket, és innentől kezdve a fejezeteket pontozni is lehet.

(Bella szemszöge)

Mindenem zsibbadt, tudatom az öntudatlanság és az ébrenlét között tántorgott. Összeszedtem maradék energiámat, kinyitottam a szemem, és erősen koncentrálni próbáltam. Forgott velem a világ, de lassan kitisztult a tekintetem, a fókuszálás egyre jobban ment. Óvatosan felültem. Egy sötét erdőben voltam. A hideg belemart a végtagjaimba, egyre nehezebben vettem a levegőt. Véletlenül beletenyereltem a mellettem lévő tócsába. A vérem volt. Ekkor vettem csak észre az oldalamon tátongó hatalmas sebet. Az észrevétel sokkolt, kapkodtam a levegőt, de megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Ekkor hirtelen visszatértek az emlékeim. Alice, és a támadás… Lezuhantam, de valaki megmentett.

Senki nem volt sehol. Valahogy akkor is ki kellett jutnom ebből az erdőből. Összeszedve minden energiámat feltápászkodtam a földről. Az oldalam kegyetlenül fájt, és a jobb alkaromból is folyt a vér, és szédültem. Föltápászkodtam, majd futni kezdtem, ahogy csak gyenge lábaim bírták. Ahogy tovább futottam, egyre rosszabbul kerültem ki az akadályokat. Majdnem mindenben felbuktam, nekiütköztem több fának is, és a végtagjaimat összekaszabolták az erdei cserjék. A csinos kis fölsőm eredeti színét sem lehetett volna megtippelni. Csupasz talpamba az összes létező szúrós valami belefúródott. Időről időre jelentkezett a krónikus kimerültség, és a csontjaimban reszkető fájdalom, de egy jó ideig kordában tudtam tartani őket. Egy ponton azonban nem volt elég. A fájdalomtól gyengén a fölre rogytam. Minden erőm elszállt. A földön fekve halk, tompa zajokra lettem figyelmes. Veszélyt sejtve fölkászálódtam, majd menekülni kezdtem.

Nem nehezítettem meg különösebben a szőke démon dolgát, csak követnie kellett a kondenzcsíkot, amit magam után húztam. Nem is késlekedett sokáig. Perceken belül utolért, egy hatalmas ugrással előttem termett. Megálltam, pár másodpercig farkasszemet néztünk egymással.

- Sajnálom - mondta- túl veszélyes lenne téged életben hagyni.

- Miért? Nem csináltam semmit! – válaszoltam erőtlenül

- Még nem- jött a jéghideg válasz- És még ez a szerencse – tette hozzá

- Mit árthatnék nektek? Miért kellett tönkretennetek az életemet? – kérdeztem az összeomlás határán

- Meglehet, hogy még nem tudsz semmit, de ha nem ölnélek most meg, hamarosan mindent megtudnál. De ne aggódj, fájdalommentes lesz.

Azzal kecsesen elrugaszkodott a földtől. A levegőben támadópózt vett fel, közben végig a szemembe nézett. Nagyon nehezen telt el az a másodperc. Furcsa módon nem éreztem félelmet. Már nagyon elfáradtam, ezután végre pihenhetek – gondoltam. Edwardra emlékeztem, majd a démon lecsapott.

(Edward szemszöge)

Amikor Rosalieval hazaértünk a többiek már a nappaliban vártak minket, közben Alice számolt be a történtekről. Ahogy beléptünk az ajtón Carlisle felnézett.

- Edward! Bella eltűnt

- Tudom. Veszélyben van, meg kell találnunk

- Induljunk! Alice majd vezet –zárta le a beszélgetést

Futva indultunk, közben kiolvastam a többiek gondolataiból a részleteket. Pár percnyi futás után már a támadás helyszínén voltunk. Onnan már csak követni kellett Bella illatát. Csakhogy az egy szakadékban ért véget, de – nagy megkönnyebbülésemre- nem a legalján találtunk rá. Onnantól ugyanis egy másik idegen vámpír szaga tűnt fel, vele párhuzamosan később Belláé is. Reményemet az is táplálta, hogy az elején sehol sem találtunk vérnyomokat. Később azonban annál többet. Belláét. Ahogy tovább követtük a nyomokat, egy démon szaga is feltűnt. Minden bizonnyal azé a démoné, akivel Alice futott össze- olvastam ki a gondolataiból. Így futottunk vagy 5 percig, közben a körülöttünk tönkretett fákat figyeltem. Heves csata lehetett. Majd hirtelen mindannyian megálltunk. Az idegen vámpír és a démon szaga tovább folytatódott, de Belláé itt más úton haladt tovább. Sokáig pihenhetett azon a futónövénnyel benőtt bokros helyen, ahol akkor álltunk. Sajnos a vértócsa is erről tanúskodott. Reményeim újra szertefoszlottak, hogy esetleg még életben találom. A fájdalom fekete lepelkén borította be elmém, tekintetem ködössé, veszélyessé vált. A gyász a hatalmába kerített, és Bella vérének illata csak fokozta a fejemben lévő zavartságot. Tovább indultunk. Most már mindenki teljes sebességre kapcsolt. Jasperrel elöl futottunk, majd egyenesen előttem megpillantottam kedvesemet, és a démont, aki fenyegetően kinyújtott karral készült lecsapni rá.

(Bella szemszöge)

Nagy meglepetésemre a démon nem engem talált el, hanem Edward dühös tekintetével találta szembe magát. Már nem volt ideje, és lehetősége kikerülni, nagy sebességgel beleütközött Edward kőkemény öklébe, komoly sérüléseket szerezve.

Végignéztem, ahogy vámpír családom végez a támadómmal. A levegőben szedték szét, nagyon durva volt. Amint végeztek, Edward szorosan magához húzott, próbált vigasztalni. Hálásan bújtam hozzá. Azonnal észrevette az oldalamon tátongó nyílt sebet, és a karomat is.

- Velem minden rendben – mondtam. Most már csak az számított, hogy velük vagyok.

- Haza kell mennünk, el kell látni a sebeidet – mondta Carlisle

- Köszönöm – mondtam

A haza utat Edward hátán tettem meg, ugyanis még a sima gyaloglásra is képtelen voltam. Edward gyengéden óvatosan mozgott velem, ügyelve arra, hogy a minimális fájdalmat kelljen átélnem. Durván negyed óra alatt értünk haza. Carlisle ellátta a sebeimet. A fertőtlenítés kegyetlen volt, addigra elküldtük Carlisle-val Edwardot, hogy hozzon vámpírvért, gyorsabb gyógyulásom érdekében. Aztán összevarrta a karomon az egyik sebet, az oldalamat viszont be kellett kötni. Közben megérkezett Edward, én meg bedobtam az eddig megismert leghatásosabb gyógyszert, a vámpírkoktélt. Ez az energiámat is újratöltötte, utána nem igen vágytam emberi ételre, azonban Esme addig győzködött, míg legalább egy palacsintát meg nem ettem. Közben Edward egy pillanatra sem hagyott magamra. Alice rengetegszer bocsánatot kért, és mindannyiszor elmondtam neki, hogy a történtek ellenére a vele töltött idő alatt nagyon jól éreztem magam. És tényleg így volt. Nem voltam ilyen felszabadult, azok után, hogy a családom meghalt. Szinte teljesen megszűnt a bennem felhalmozódott feszültség, miután a kocsiban lefolytattuk azt a kis beszélgetést. Azóta könnyebb volt elviselni az eseményeket.

A nappaliban lefolytatott kis beszélgetés után Edwarddal a fürdőszoba irányába vettük az irányt. Amint fölértünk, és Edward leültetett fürdő szélére, Alice nővéri szerepében tetszelegve kizavarta a szobából. A forró víz enyhítette a fájdalmat megviselt testemben. Sokáig áztattam magam, mire rávettem magam, hogy ideje egy kényelmesebb helyre indulnom. Befejezve emberi teendőimet Alice a szobámba kísért, ahol a kis fotelben ülve Edward várt rám türelmetlenül.

- Aztán csak semmi rendetlenség – mondta Alice vigyorogva és óvatosan becsukva az ajtót lement a földszintre

Alice távozását követően nem esett túl sok szó közöttünk. Gyengéden megölelt és így feküdtünk nyugalomban. Egyikőnk sem mondta, hogy sajnálja, ami történt. Nem volt értelme. Nekem jó volt Alice-vel azt a rövid időt eltölteni, vele meg tudtam beszélni a fájdalmaimat., és Edward tudta, mindent kiolvasott Alice fejéből.

Csak feküdtünk, és én a holdfényben fürdő arcát bámultam, ő pedig a szemeimet tanulmányozta.

- Gyönyörű vagy- suttogta

- Ne hazudj- mondtam szelíden- az arcom teli van vágásokkal, a vérem illata pedig kínoz téged a nyílt sebeim miatt

- Amióta azt hittem, hogy elveszítettelek, azután már nem jelentett gondot a véred mámorának a leküzdése. Sőt most örülök, hogy érzem az illatát. Ez azt jelenti számomra, hogy biztonságban vagy.

- Szeretlek – suttogtam halkan

- Aludnod kellene, holnap nehéz nap vár rád- mondta aggódóan

- Amióta csak veled vagyok, folyton álmodom- mosolyodtam el, majd hozzátettem- a mainál is nehezebb?- kérdeztem gyanakodva

- Nem, semmiképp sem – mondta féloldalas mosolyával megajándékozva- Végig veled leszek, nem hagyom, hogy bajod essen.

- Én leszek az első ember a vámpír suliban- sugárzóan rá mosolyogtam

- Igen. De ezt ne úgy képzeld el, mint egy átlagos középiskolát. Annál sokkal nagyobb, és durvább. És nem csak fiatalnak kinéző vámpírok járnak oda, hanem akik az elmúlt 200 évben váltak vámpírrá. A „tanulókból” szervezik meg azt a vámpírsereget, ami képes lesz legyőzni, egy erős, nagy, démoni támadást.

- Honnan ered ez az ellentét?

- Ma túl sokat kérdezel Bella. Pihenned kellene.

- Tudnom kell. Az a démon azért akart megölni, mert félnek, hogy később mivé válok

- Ezt hogy érted? – kérdezte összezavarodva

- Azt mondta: idézem „túl veszélyes lenne téged életben hagyni” Mit akarhatott?

- Azt hiszik, tudsz valamit a Sorsok Könyvéről. Jelenleg az emberek birtokolják, és rá akarják tenni a kezüket. A szüleidet is ezért ölték meg.

- A szüleim is benne voltak? Egyáltalán mi közük volt a könyvhöz? Nekünk egy szót sem szóltak erről… - szívembe fájdalom hasított, a szemeimet könnyek égették, szívem őrült iramba kezdett dörömbölni.

- Meg akartak titeket védeni – próbált megnyugtatni. A szüleim említésére ideges lettem

- Hát nem sikerült. Remélem azért a könyv legalább értékes. Miért olyan fontos mindenkinek?

- Ha beleírod az emberek – és persze a természetfeletti lények- végzetét az fog beteljesülni. Beleszólhatsz az életükbe, manipulálhatod, bármikor megölheted őket. Azért olyan veszélyes, mert amit leírsz, nem lehet megváltoztatni. És még egy fontos tulajdonság, csak óegyiptomi nyelven lehet bele írni. Ptolemaiosz herceg halála után „istenné” vált, miután testvérbátyja megölte. Állítólag ő készítette a bosszú reményében, de a könyv pontos keletkezésének körülményei tisztázatlanok.

- És miért hiszik, hogy én erről akármit is tudok? Mint mondtam, a szüleim mélyen hallgattak erről– kérdeztem értetlenül

- A szüleid a Kör tagjai voltak. Azé a szövetségé, akik a könyv hatalmával rendelkeznek.

Nem tudtam válaszolni. A szüleim újbóli említése megint előhozta a jól elbarikádozott gyász fájdalmát, ami most keveredett a harag érzésével is. Minden akaratommal a könnyeim ellen küzdöttem, nem akartam, hogy sírni lásson. Összeszedtem hát magam, és erőtlenül megkérdeztem:

- Mikor lesz ennek vége?

- Carlisle komolyan fontolgatja a lehetőséget, hogy megszerzi, és megsemmisíti a könyvet. Akkor véget érne ez a rémálom.

- Aztán átváltoztatnál? – kérdeztem bátortalanul

- Miután esélyed lenne egy normális életre?

- Legyünk őszinték. Ezek után soha sem lesz már normális életem, és nem is biztos, hogy szeretnék. Ha vámpír lennék, már nem lennék olyan könnyen áldozat, mint így emberként. Meg tudnám magam védeni. De ha nem szeretnél, akkor megértem.

- Téged akarlak örökre- mondta ki lassan, komolyan a szavakat

- Akkor én nem nagyon látok rá más lehetőséget. Emberként minden egyes napot egy kicsit nehezebb lesz túlélnem ebben a világban, míg a végén már nem tudtok időben megmenteni. Ha egy lennék közületek, nem lennék ekkora veszélynek kitéve – akárhonnan is nézte, a válaszom minden szempontból logikusnak tűnt

- Eladnád a lelked egy olyanért, mint én?

- Érted? – mosolyodtam el- persze. De nem hiszem, hogy erre sor kerülne.

- Pedig sor fog, ha úgy döntesz, hogy vámpír leszel.

- Azt hiszed, hogy neked, és a többieknek, akik ebben a családban élnek nincs lelkük?

- Sajnálom, ki kell, hogy ábrándítsalak.

- Hát pedig önzetlen és nemes cselekedetre csak azok képesek, akiknek van lelkük. És az utóbbi napokban minden nap az életemért harcoltok! Mi ez, ha nem önzetlen cselekedet?!- nekem volt igazam, és ezt ő is tudta. Végre sikerült bebizonyítanom az ellenkezőjét, amit magáról gondolt – Az, hogy valakinek van lelke, vagy nincs, nem attól függ, hogy vámpír vagy ember, hanem, hogy miket tesz élete során. És attól, hogy a vámpíroknak nem dobog a szívük, attól még élnek. Na jó, lehet, hogy a biológia mást mond, de szerintem ez a helyzet – ebbe a kis monológba fektettem az összes megmaradt energiámat, ha bár nem látszott rajta. Naivnak, és gyerekesnek tűnt az érvelésem, de az eredmény meglett. Végre kezdte elhinni az én álláspontomat is.

Nem szólt, de tudtam, hogy valamiképp sikerült meggyőznöm. A tekintete elárulta. Már nem olyan fájdalmas volt, mint eddig. Mélyen a szemeiben kis öröm táncolt, és ahogy a szemeimbe nézett, éreztem, ahogy ez erősödik benne.

Vállára tettem a fejem, majd lehunytam ólomsúlyú szempilláimat. Zuhantam, majd az álmok édes tengerébe csöppentem.

Reggel kényelmesen ébredtem, teli voltam energiával. A friss levegő finoman cirógatta arcom a nyitott ablakon át. Edward oldalára fordulva feküdt mellettem, és féloldalasan rám mosolygott.

- Szeretem nézni, ahogy alszol – mondta bársonyosan szelíd hangján

- Én meg szeretem, hogy minden reggel melletted ébredhetek – ahogy kimondtam, elpirultam

- Esme csinált neked gyümölcssalátát. Szeretnéd, hogy fölhozzam?

- Inkább menjünk le, meg szeretném köszönni neki

- Ahogy szeretnéd

Óvatosan kikászálódtam az ágyból, majd lementünk Edwarddal a konyhába, ahol Esme már várt bennünket. Megettem a salátát, beszélgettünk egy kicsit Esmevel, majd fürödni mentem. Alice gondoskodott ruháról, szerencsére az én ízlésemet sem hagyta figyelmen kívül. Fekete kapucnis pulcsit, rám tapadó lila pólót, kék csőnadrágot, és egy egyszerű fekete Nike sportcipőt hozott.

Kicsit ideges voltam, közeledett az idő, amikor találkozok a 3 legfélelmetesebb vámpírral. Edward, hogy megnyugtasson sétálni vitt a házat körülvevő erdőbe. Olyan tipikus vámpíros „séta” volt, ami nem is hasonlított a sétára, de annál inkább a repülésre. Egyik fa lombkoronájáról a másikra ugrott, közben ügyelve arra, hogy semmi bajom ne essen. Nagyon gyors volt, mint mindig.

A kilátás a fák tetejéről csodás volt.Újra és újra hálát adtam a sorsnak, hogy vele lehetek, és közben azon gondolkodtam, mivel érdemeltem ki ezt.

- Jobb már? – kérdezte mosollyal a száján

- Igen – mondtam hálásan

- Na és ízlett a vérem?

- A véred? – pár másodpercnyi gondolkodás után rájöttem. A hirtelen felismerés sokkolt, a kezeim elengedték az ágat, amivel magam a fán tartottam. Csak dőltem hátra, és valószínűleg nagy puffanások és vágások közepette értem volna le a földre, ha Edward nem reagál vámpír sebességgel. Azonnal visszahúzott az ágra, és magához szorítva erősen tartott.

- Jól vagy? – kérdezte kissé bátortalanul

- A te véredet ittam meg? – kérdeztem még mindig sokkoltan. Bár valahol mélyen mégis örömmel töltött el az érzés, hogy már ilyen módon is hozzá tartozok.

- Igen. Mert gondoltad, hogy hagyom, hogy egy idegen vérét idd meg? – bele tellett egy kis időbe, mire erre válaszolni tudtam

- Hát, ami azt illeti, nagyon finom volt, sőt… egész.. csábító volt – és tényleg. Egyre csak azon kaptam magam, hogy a vérére vágyom. A felismerés mélyen belém hatolt. Megborzongtam.

- Fázol? Kéred a pulcsim? Nem kellene, hogy megfázz – az idő ugyan hűvös volt, nem fáztam. Ez belső borzongás volt.

- Nem késünk el a Volturival megbeszélt találkozóról?

- De, igazad van. Induljunk

Csak Edward, és Carlisle kísért el. A fekete Mercedessel indultunk, Carlisle vezetett, Edwarddal hátul ültünk. Átkarolt,én a vállán pihentettem a fejem. Feszült és ideges voltam, de a kedvükért fönntartottam a látszatot, hogy minden rendben van. Nem akartam, hogy emberi lelkemmel ennyi baj legyen. Néha úgy éreztem, hogy hátráltatom őket. Ők is bármikor meghalhatnak, miközben engem próbálnak megvédeni. Ez akárhányszor csak tudatosult bennem, mindig lelkiismeret furdalást váltott ki belőlem.

Az út hosszú volt több kisebb városon is átmentünk. Besötétedett, a hold sejtelmesen világította meg a körülöttünk elterülő tájat. Ekkor különös érzés kerített hatalmába. Mintha már nem is tartoznék az emberek világába. Belekerültem ebbe a hihetetlen lényekkel teli világba, Edward jelenléte azonban magabiztossá tett. Hatására egyre bátrabban mozogtam ebben az igen világban. Vámpírcsaládom is mindenben támogatott, leszámítva Rosaliet, aki kisebb probléma volt eleinte, de valahogy ő is megváltozott. Nem tudom, Edward mennyire tett rá nagy hatást az erdőben.

Mindenesetre nem maradt időm tovább elmélkedni a dolgokon. Hossza utazást követően megérkeztünk Olympiába, ahol a Volturi vezetői vártak rám. Ahogy bekanyarodtunk a kastély felé vezető útra elképesztő látvány tárult elém.

Már maga a táj is misztikus volt, a gótikus kastély csak fokozta ezt az érzést. A hatalmas építmény félelmet és erőt sugárzott. Két fő része volt, azt egy ugyancsak méretes folyosórész kötötte össze. Tornyai az égbe meredeztek, a benne lakó 3 vámpír hatalmasságát szimbolizálva.

A nagy kapu kinyílt, Carlisle behajtott a fekete Mercivel. Edwarddal kiszálltunk a kocsiból, és a bejárat előtt várakoztunk, közben féltően elém állt, maga mögé húzott. Az ajtó kinyílt, és egy vörös csuklyás vámpír lépett ki rajta.

- Kövessetek – szólt majd befelé indulva intett nekünk

A folyosón megvártuk Carlislet, aki közben elment leparkolni, aztán folytattunk az utunkat a folyosó vége felé. Beléptünk egy liftbe, ahol fura, a kastélyhoz illő gótikus zene szólt. A lift egy magas terembe nyitott ajtót, ahol a 3 vezér vámpír ült. Körülöttük félelmet sugárzó vámpírok várták minden parancsukat. A teremben alig volt világítás, a félhomály misztikus árnyékokat rajzolt a falakra. Ösztönösen megborzongtam.

- Üdvözöllek titeket, kedves barátaim – köszöntött minket Aro

- Mi is üdvözlünk titeket – válaszolt Carlisle

- Egy emberlány, Edward?- vetette oda gúnyosan. Nézte, ahogy a derekamat átkarolja, én meg hozzábújok- Milyen érdekes – mosolyodott el kicsit sem kellemesen. A hideg is végigfutott a hátamon – Miért jöttetek ide? – kérdezte hidegen

- A lány a védelmünkre szorul. A démonok azt hiszik, tudja, hol van a Sorsok Könyve.

- És tudja? – kérdezte a másik vezér, talán Marcus lehetett

- Nem – válaszolta Edward

- Akkor miért kéne megvédeni? – kérdezte Caius

- A lány különleges képességgel bír – magyarázta Carlisle- ellenáll az összes eddigi mentális képességgel szemben

- Lám-lám. Tegyük próbára. Jane? – intett Aro egy szőke lány felé. Úgy 15 év körülinek nézett ki, a valóságban nem tudom, mennyi volt. A lány előjött a trónus mögül, félelmet sugárzó vigyorral az arcán.

- NE! – kiáltott hangosan Edward, és a lány felé ugrott, de az egy pillantásával a földre szögezte. Edward a fájdalomtól szenvedve a padlóra rogyott, vonaglott, rázkódott.

Aro intett majd a hatás megszűnt, engem vett célba. Vártam, hogy a fájdalom szétáradjon a testemben, közben bosszúsan egyenesen a lány szemében néztem.

Mi lesz már? Vártam, számoltam a másodperceket, de a fájdalom elmaradt. Aro hangos nevetésével törte meg a teremre ereszkedő csöndet.

- Elképesztő! –lelkendezett, na jó, ez túlzás volt, ugyanis nem volt lelke- Hosszú éveim alatt még nem találkoztam ilyennel – testvérei felé fordult, majd egy „angyali” mosolyt villantott feléjük – Nem tarthatnánk életben? Minden bizonnyal értékes darab – Nézte őket kérlelve. Mi vagyok én? Egy darab dísztárgy?

- Csak zavarná a vizet. Minek vegyünk fel még egy incidenst a démonokkal?

- Higgyétek el, megéri – győzködte őket tovább Aro

- Hát legyen – mondta Caius – De lévén, hogy tud a vámpírok létezéséről, vámpírrá kell, hogy váljon. Akkor legalább hasznát is tudjuk venni.

- Tervbe van véve, – szóltam közbe. komolyan eddig úgy folyt a beszélgetés mintha csak egy bábu lennék – sőt még a közeljövőben – Néztem egyenesen Aro szemébe

- Milyen bátor –jegyezte meg –Lenne egy kérésem hozzád. Szabad kérnem egy szívességet?

- Mi lenne az? – kérdeztem gyanakodva. Kár volt magamra hívni a figyelmet.

- Csak egy kis apróság. Belenézhetnék a fejedbe? –Mi van? Ugye nem itt akar fölboncolni? Legalább ne Edward előtt!

- Aro is gondolatolvasó, mint én, csak a módszer más. Látja az összes eddigi emlékedet, de csak érintésen keresztül – mondta Edward ekkor megnyugodtam

- Szabad lesz? – kérdezte Aro, miután vámpírsebességgel előttem termett. Odaadtam a kezem, a két tenyere közé fogta, majd mind elhallgattunk.

- Semmi - szólalt meg végül- Páratlan

- Lenne még pár megbeszélnivaló - szólalt meg Carlisle - Már kidolgoztunk egy tervet

- És mi lenne az?

- Amióta megmentettük folyamatosan támadják őt a démonok. A vámpíriskolában biztonságban lenne, amíg le nem győzzük a démonokat.

A trió zavartan súgott össze, nem voltak oda az ötletért. Hosszan tárgyalták az esetet, nem tudták mit tegyenek. Carlisle ez alatt biztatóan a vállamra tette a kezét.

- Hát jó – mondta Aro – és hogy érjük el, hogy békén hagyják a lányt?

- Van nevem is – mondtam sértődötten - Bella

- Csakis a Sorsok Könyvével tudjuk elérni – szólt Caius

- Igazad lehet. Rendben, holnap kezdhetsz. Még ma elintézzük a tanárokkal ezt az ügyet. Szükségünk lenne a vezetéknevedre is – fordult felém Aro

- Bella Cullen – szólalt meg Edward – Születési év: ’92 Képesség: mentális pajzs. Lenne még valami? Hosszú lesz a hazaút.

- Menjetek fiatal barátaim – köszönt el tőlünk Aro

- Köszönjük, hogy időt szántatok ránk – búcsúzott Carlisle

Az út hosszú, és fárasztó volt. Carlisle vezetett, mint idefele. Az utak végtelen hosszúságúnak tűntek. Edward ölében kényelmesen elhelyezkedve néztem ki az ablakon, majd felnéztem Edward csodálatos arcára. Mint a szobámban, most ugyanúgy esett rá a holdfény, misztikusan, sejtelmesen.

4.fejezet - Rosalie esküje

Reggel fáradtan ébredtem, minden egyes tagom ólomként nehezedett a barna ógörög mintás ágyra. Szemem Edwardot kutatta a fehér szobában, és hatalmas megkönnyebbülésemre hamar meg is találta. Az ágy melletti fotelben ült letörölhetetlen vigyorral az arcán.

- Tudtad, hogy beszélsz álmodban? – kérdezte ugyanazzal a kaján vigyorral a száján

- Nem egészen. Még senki sem figyelmeztetett rá. Mit mondtam? – kérdeztem. Nem nagyon érdekelt miféle hülyeséget kotyoghattam el, de legalább megnevettette

- Semmi rosszat – mosolygott tovább –Ideje lemenni. Carlisle hozott neked üdítőt

- Remek, olyan szomjas vagyok

- Oh, hát nálam biztos, hogy nem jobban – milyen jó kedve van ma reggel – Egészen fel fog frissíteni

- Ha te mondod… - tényleg nem értettem az egészet.

Lent egy fehér absztrakt mintás bögre várt oda nem illő rózsaszín szívószállal, és a poén kedvéért valaki még koktélesernyőt is tett bele. Ezek mérgezett egeret csapoltak, vagy mi? Teljesen elment az eszük! Emmett szólalt meg.

- Szerencsére idejében fölkeltél, így megnézhetem első vámpírcselekedeted. Csak rajta – biztatott –De egy húzásra!

- Oh, oh – leesett!!!A bögre tele volt vámpírvérrel. Bizonytalanul botladoztam felé, és közben azon járt az eszem, hogy kerülhetném ki, hogy megigyam.

- Így gyorsabban fogsz gyógyulni. A te esetedben ez most létfontosságú – biztatott Edward is

Na jó. Ha ennyire fontos nincs más választásom. A legnagyobb határozottsággal, ahogy csak tőlem telt megfogtam és inni kezdtem. Meglepően finom volt, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a bögre kiürült, és tombolt bennem az energia.

- Hű, ez mindig ilyen hatásos? – kérdeztem felélénkülten

- Eddig még nem próbáltuk. Carlisle ötlete volt – válaszolt Emmett

- Még egy napot itthon kell pihenned, holnap pedig jöhetsz velünk a gimibe – mondta Edward

- Na ne már, nem birok ki egy teljes napot! – panaszkodtam

- A belső sérüléseid nem gyógyulnak olyan könnyen – figyelmeztetett a hátam mögött Carlisle. Fogalmam sem volt, mióta állt ott

– Ma még muszáj pihenned, és még amúgy is hátra van a beíratásod. Na jól van, nektek ideje indulni –intett a többiek felé – Bella, neked meg Esme csinál reggelit, addig menj föl pihenni

Elköszöntem Edwardtól, aztán azt tettem amit Carlisle mondott. Úgy éreztem ez volt eddigi életem legunalmasabb és legnyomasztóbb napja. Esme felhozta a reggelit, majd beszélgettünk a családja – ami most már az enyém is- történetéről, a terv második részéről - amiről Edward meg én tegnap este lemaradtunk-, de főképp Edwardról. Szerettem volna többet megtudni róla. A vámpírok tulajdonsága is sokszor szóba jött, például: hogy válhat valaki vámpírrá, és hogy halhatnak meg? Na nem mintha meg akartam volna ölni őket, nem is tudtam volna. De tudnom kellett, mégis csak vámpír családom van. A délelőtt jól eltelt, ahogy Esmevel beszélgettem, de a délután hátralévő része maga volt a pokol. Teli voltam energiával, mégsem mehettem sehová Edward külön kérésére. Az idő csigalassan vánszorgott, de valahogy csak kibírtam.

Egy örökkévalósággal később Edward megjelent az ablakomban. Örömömben fölugrottam, és el is estem volna, ha nem kap el és ültet vissza szokásos gyorsaságával az ágyamra.

- Csak lassan. Még nem gyógyultál meg teljesen. Ma este kapod meg a második bögrét, de nem visszük túlzásba. Nem tudjuk hosszabb távon hogy hat az emberek szervezetére, nem akarjuk, hogy bajod legyen.

- Úgy örülök, hogy itt vagy! Nem tudtam hova lenni egész nap- panaszkodtam

- És még egy ilyen este vár rád – szomorodott el ő is

- Dehogy! Veled együtt már közel sem lesz olyan! Kifejezettem kellemes lesz – mosolyodtam el

Ez őt is felderítette. Egy villámgyors mozdulattal már a karjaiban is voltam, és megcsókolt. Mint az első alkalommal, most is elleptek az érzések, és megint a saját kis világunkba csöppentünk. A varázslatból megint ő szakított ki. Finoman eltolt magától, majd az ölébe kapott.

- Menjünk le, a többiek már várnak.

Megint összeült a csapat a nappaliban. Jasper és Rosalie már a terv második részét beszélték meg egymással, míg Esme és Alice vacsorát főzött nekem. Előre szóltam, hogy nem vagyok éhes, a vámpírvér ugyanis eléggé tápláló, de ők ragaszkodtak, hogy egyek valami emberi ételt is. Hogy kompromisszumra jussunk, megegyeztünk egy könnyű és némiképp tápláló desszertben, a kaszinótojásokban. Megköszöntem kedvenc testvéremnek, Alicenek, és újdonsült nevelőanyámnak Esmenek is, mire mindkettő elkezdett ölelgetni, mint egy cuki kis házi kedvencet. Tapintatosan kibontakoztam az ölelésükből, majd a tányérommal a nappaliba egyensúlyoztam, és lehuppantam Edward mellé és hozzákezdtem a vacsimhoz. Először Carlisle szólt hozzám.

- Jobban vagy már Bella?

- Igen, annyi energia van bennem. A vámpírvér tényleg hatott – néztem rá hálásan

- Örülök neki, holnap ugyanis szükséged lesz az erődre. Edwarddal úgy döntöttünk, hogy beíratunk Washington állam egyetlen vámpíriskolájába. Aro ma 5 órakor vár minket

- Ő a Volturi egyik tagja ugye? Esme mesélt róla ma délelőtt. De ő tudja, hogy ember vagyok?

- Nos örülök, hogy már hallottál róluk. Az utóbbi kérdésedre visszatérve, még nem mondtam neki. Telefonon beszéltünk, és még csak végig sem hallgatott volna. Nehéz lesz meggyőzni őket, de Alice látta, hogy menni fog. Ha minden jól megy, te leszel az első ember ebben az iskolában.

- Hű. Hát kíváncsi vagyok már a 3 öregre – mondtam. Nem igazán tudtam erre mit mondani. Kicsi szorongás azért volt bennem, de tudtam, hogy Edward is ott lesz tehát minden rendben lesz.

Hangos röhögés hallatszott a nappali másik feléből. Emmett szólalt meg:

- Hű de vagány a kiscsaj, de ha adhatok egy tanácsot, ne nagyon nevezd így őket, igen sértődékenyek. A saját érdekedben… - A sokatmondó mondat végét nem mondta ki hangosan. Nem is kellett, rögtön megértettem.

- Most kivételesen igaza van Emmettnek , majd gondold meg mit mondasz – féltett Edward

- Minden rendben lesz – nyugtattam

- Remélem is. 2 heted van összeszedni magad, aztán Rosalieval Olaszországba mentek- szólt közbe Jasper

- Miért pont oda? – érdeklődtem

- Na mégis miért?! Ne értetlenkedj már annyit – zümmögött Rosalie a fülembe – A vámpírok szülőföldjére megyünk, egyenesen Rómába – világosított fel

- Ja, most már értem

- Őszintén kétlem – kötekedett már megint

- Úgy gondolod?- fakadtam ki - Ott él a legtöbb vámpír, így könnyen elvegyülhetünk közöttük, és ott nehezen találnak ránk a démonok. Ha mégis kiszúrnának, a többi vámpír elintézi őket, még mi szépen olajra lépünk. Ezért ugye? – már meguntam, hogy folyton csak sérteget - Veled ellentétben én még használom az agyam

Lehet, hogy az utolsó mondatot hanyagolnom kellett volna. Ugyanis amint leesett neki ártatlan kis megjegyzésem, pillanatok alatt felpattant Emmett mellől, és a nyakamnak esett, majd a falhoz szorított. A többieknek még csak cselekedni sem volt ideje. Szívem hangosan dobogott, ahogy próbáltam eltaszítani magamtól. Szerencsémre Edward gyorsan reagált. Hatalmas erővel taszította el Rosaliet, aki nekicsapódott a nappali krémszínű falához útközben kettétörve a kecses kis barna dohányzóasztalt, amin a maradék vacsorám pihent. A becsapódás helyén nagyban leomlott a vakolat, a téglát Rosalie vére dekorálta ki. Ijedten próbált menekülni Edward elől. Egyenesen a ház mögött elterülő sötét erdőbe rohant, Edwarddal a nyomában. Szomorúan néztem utánuk. Mindez nem történt volna meg, ha tudom tartani a szám.

- Jól vagy? – kérdezte Alice

- Minden rendben – hazudtam

- Nyugi, kb 5 perc múlva visszajönnek. Rosalienak lesz egy pár kék zöld foltja, de semmi komoly – biztatott, majd Esme felé fordult- Drága Anya, ugye elvihetem Bellát egy kis vásárlásra Port Angelesbe? Égetően szüksége van neki néhány új cuccra, és most nyílt egy remek bolt a kedvenc pizzériánk mellett

- Rendben, de vigyázz rá – mondta aggódva Esme

- Nem lesz semmi baj – bizonygatta Alice – Láttam
- Jól van, jól van. De visszafelé ugorj be egy üveg 0 negatívért a Dark Night-ba. Tegnap elfogyott.

- Ááááá, szuper!

És azzal legkedvesebb testvérem magával húzott az emeletre, majd megdobott egy fekete csőnadrággal, egy testhez simuló vörös, de elegáns felsővel, amire a STAR fölírat volt felvarrva, és elém tolt még egy magas sarkú, hosszúszárú fekete csizmát.

- Nem igazán az én stílusom – mutattam a ruhák felé

- Igen, de most vásárolni megyünk. Nem adhatok rád egy sima fehér pólót, egy béna bő nacival. Öltözz fel, és nézd meg hogy állnak – győzködött

- Na jó. Rendben. Egyébként van választásom? – kérdeztem reménykedve

- Nem sok. Na, gyerünk már. Tetszeni fog

Nagy duzzogva elhúztam a ruhákat, majd kérdően néztem rá.

- Hol öltözzek át?

- Hát átöltözhetsz a gardróbszekrényemben - mutatott egy csupa polc és vállfás szekrényekkel teli helyiség felé – vagy elmehetsz az emelet másik végébe, a fürdőszobába is – gúnyolódott

- A gardrób is megteszi – fintorogtam, majd mindketten felnevettünk

Fölöltöztem, majd körülnéztem az óriási gardróbban. Vagy 10 különböző méretű ruhaállvány, 4 tükör, 3 fiókos szekrény és minimum 5 cipős szekrény, és megannyi polc sorakozott a kör alakú szobában. A tükröket egy-egy lámpa világította meg, a többi ruhákra csak diszkrét fény esett. Ezen a ponton a lányok többsége hanyatt dobta volna magát, és sikítozott volna örömében, és én is ugyanígy tettem volna még egy pár nappal ezelőtt. Csakhogy az utóbbi időben annyi mindent láttam, hogy az ilyen túlságosan földi dolgok már nem nyűgöztek le. De azért a maga módján szépen kivitelezett volt. Odasétáltam az egyik tükörhöz, és végignéztem magamon. El kell ismernem, Alice tényleg jól válogatott. A ruhák tökéletesen passzoltak rám. Kicsit sem fértek bele eddigi ízlésembe, de most valahogy szívesen viseltem őket. Kimentem a gardróbból, és manöken módjára végigbillegettem magam a szobán. Alice rám villantott vakító mosolyát, karon fogott és elindultunk a földszintre.

- Megint egy jól sikerült választás – dicsérte meg magát

- Igen, tényleg jó, és még kényelmes is – értettem vele egyet

- Szerinted Edward mit szólna hozzá?

- Neki jobban fog tetszeni a hálóing, amit a Label Street-en veszünk majd – kacsintott rám

Egy perc múlva már hajtottunk is Alice kedvenc sárga Verdájával az egyik főúton Port Angeles felé. Alice rengeteget csacsogott, de jó volt hallgatni. Most nem éppen vágytam a gondolkodásra, mégis előtörtek belőlem a múlt emlékei még a régi életemből, de most nem akartam elhagyni magam. Egy olyan világba kerültem, ahol ha nem vigyázok könnyen meghalhatok. Igaz, hogy egy egész vámpír család támogat, de ez csak egy ideig vígasztalt. Féltem az újabb támadásoktól, és hogy egyszer már nem fognak tudni megvédeni. De volt egy másik félelmem is. Egy sokkal nagyobb, és erősebb. Szívből rettegtem attól, hogy valamelyik családtagom elveszhet, miközben engem próbálnak megvédeni. Nem akartam őket veszélynek kitenni. Ez egy picit ironikusan hangzott, hisz én kerültem bele egy idegen világba, én szorultam védelemre, és mégis én féltettem őket. De az is nyilvánvaló volt, hogy nem kellene küzdeniük egy csomó démonnal, ha engem odaadnának önként a démonoknak. Ezt persze csak Rosalie tette volna meg, mindenki más hallani sem akart volna erről, főként nem Edward. Rosalie volt a másik gondom. Teljesen tisztában voltam azzal, hogy miért viselkedik velem így. Ember vagyok,jó hogy szemétkedik, és gyűlöl. Részben meg is értettem, de mindenáron változtatni akartam ezen, bár legutolsó cselekedetem nem éppen ezt mutatta…

- Bella???? Bella itt vagy?????

- Igen, bocsi Alice. Elgondolkodtam, sok minden történt velem mostanában… - szabadkoztam

- Semmi baj kicsim, idővel minden jobb lesz – vígasztalt

- Igen? Honnan tudjam? Mi lesz, ha veletek is történik valami? Már nem bírom…

A könnyeim és a gyász átvette felettem az uralmat. Leomlott az a gyenge kis gát az elmémben, ami fogva tartotta a mindig kitörni készülő fájdalmat, és elkeseredettséget. Ennyit az erőlködésemről. Pedig annyira igyekeztem ezt elkerülni, de hát egyszer túl kell ezen esni. Alice átölelt, és vigasztalóan simogatta a hátamat. Nem próbált meg csitítani, hagyta hogy kiadjam magamból az elmúlt napokban felgyülemlett feszültséget, és kétségbeesést. Kis idővel később összeszedtem magam, újraépítettem a valamivel már erősebb gátat bennem, letöröltem maradék könnycseppjeimet az arcomról. Már Port Angeles külvárosában voltunk, így Alice hozott nekem forró csokit, és megbeszéltük az egészet. Jólesett valakivel megosztani a terhet, ami mostanság rám nehezedett, és Alice tökéletes hallgatóság volt. Alig ismertük egymást mégis ő lett a legjobb barátnőm. Támaszt nyújtott, segített, és megvigasztalt, de nem hitegetett azzal, hogy majd minden könnyebb lesz. Nem is lett volna értelme. Tisztában voltam azzal, hogy kemény időszak elé nézek…

Az este nagyobb részét vásárlással töltöttük, majd az egyik olasz étteremben ettem egy pizzát. Alice az illem kedvéért rendelt magának egy kólát, amit szintén én ittam meg. Már elég késő volt, amikor a rengeteg új holmival a kocsi hátuljában hazafelé autóztunk. Ránéztem a kocsi órájára, 12:30 volt. Pontosan nem tudtam, mi vár rám otthon, hogy Edward mérges lesz-e

- Alice… Edward mit fog szólni, hogy csak így eljöttem? – kérdeztem meg óvatosan

- Nyugi, örülni fog, hogy végre szórakoztál egy kicsit. Ne aggódj fölöslegesen, lesz még amiért érdemes – Ezen a sokatmondó megjegyzésen inkább nem gondolkodtam el. Nem akatam elrontani egy ilyen jó estét további gyötrődéssel. Jó volt, hogy beszélgettünk Alice-el, a feszültség elpárolgott belőlem, végre őszintén tudtam mosolyogni.

- Köszi – mondtam, de már nem kaptam választ.

Alice szeme ködös volt. Egy látomás. Majd a következő pillanatban a kocsi nekicsapódott egy alaknak, aki az út közepén állt. Nyílegyenesen kirepültem a szélvédőn, de szerencsére Alice elkapott a levegőben. Tompa puffanással értünk földet. Alice lábamra állított, és védelmezően elém állt. És ekkor végre volt alkalmam megnézni a támadónkat. Magas, szőke, egyenes hajú nő, félelmetes fekete szemekkel. Különös, furcsa energia lengte körül, csak úgy vibrált az éjszakai sötétben. Ránk kacsintott, majd nagy sebességgel közvetlenül előttem rátámadt Alice-re. Az ütközés energiája a háttérbe taszított, le egyenesen az út melletti meredek völgybe, de egy erős, és védelmező kar megmentett a halálos zuhanástól…

(Este 6 óra körül a nappaliban történt konfliktus után. Edward szemszöge)

Nem volt nehéz utolérnem Rosaliet. Én voltam a leggyorsabb egész Amerikában, ráadásul roppant dühös voltam rá. A családom minden tagja tisztában van már azzal, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem Bellába. Az hogy ember, természetessége miatt csak még vonzóbbá tette. Tele volt élettel, reménnyel, szeretettel, és Rosalie őt akarta megsebezni. Tisztában kellett lennie a következményekkel, mégis gondolkodás nélkül neki ugrott. Vajon miért gyűlöli ennyire őt, hogy saját életét képes kockáztatni egy ilyen kis beszólás miatt? Persze nem én ölném meg. Nem is szándékoztam megtenni. Csupán csak egy esküt akartam, és ezzel ő is tisztában volt. Tudta, hogy tudom az egyetlen, és kicsit sem lényegtelen titkát. Egyenesen a Volturinak tett keresztbe még jó régen. Kevesen tudják, talán senki más rajtam kívül, hogy ő a legidősebb a Cullen családban. De én tudtam, és a történetét is. Nem direkt. Eleinte nem tudtam kontrollálni tehetségem, és mindenki fejében megfordultam akaratom ellenére is. Ez is így derült ki, de hallgattam róla neki tett ígéretem miatt. De most minden megváltozott. Bella életére tört, és ha lehetőség lesz rá, megint megteszi, azt meg nem hagyhattam. Bella jelentette számomra az életet, nem hagyhattam, hogy bármi baja is essen. Így hát kénytelen voltam megszegni néhány szabályt...

Rosalie megállt egy ismerős helyen. Az erdőnek azon részén, ahol engem, mint újszülött vámpírt megtaláltak, és magukhoz vettek egy évszázaddal ezelőtt. Felém fordult.

- Tudod, mit akarok – kezdtem – Ne bonyolítsuk túl a dolgot.

- Az esküt – mondta halkan – Hogyne tudnám

- Akkor az a legegyszerűbb, ha minél előbb túlesünk rajta

- Tudod mit? Hagyjuk ezt az egészet. Egyszerűen bízz meg bennem – mondta olyan gyengéden, ahogy csak tudta, közben lassan közeledett felém, megérintette a kézfejem

- Arról ne is álmodj! – mondtam határozottan – Itt most nem nyerhetsz! Fogd fel végre!

- Hát jó – az összes reményeltűnt a hangjából

Rosalie egy keresztet rajzolt körmével bal mellkasa fölé, kibuggyanó vérét a medálján lévő Cullen címerre csöpögtette.

- Ismételd utánam – szóltam – Én, Rosalie Hale, a Cullen család tagjaként ígérem, és esküszöm, hogy ameddig a feladatom kívánja, az életem árán is megvédem Bella Cullent. Ha nem sikerült teljesítenem feladatomat, vállalom a Cullenek haragját, és Edward Cullen fel lesz mentve titoktartási kötelezettségei alól.

- Én, Rosalie Hale, a Cullen család tagjaként ígérem, és esküszöm, hogy ameddig a feladatom kívánja, az életem árán is megvédem Bella Cullent. Ha nem sikerült teljesítenem feladatomat, vállalom a Cullenek haragját, és Edward Cullen fel lesz mentve titoktartási kötelezettségei alól.

A számomra egyre idegenebbé váló szőke vámpír most a földre rogyott, látszólag minden energiáját elszívták az eskü szavai.

Ahogy a Cullenek még az 1800-as években kitalálták az esküt, pontosan hajtottuk végre. Pontosan, és egyértelműen kellett fogalmaznom is, különben talál egy kiskaput, amit ellenünk fordíthat. Ennek az eljárásnak is története van, mint a családunkban mindennek. Még Carlisle és Jasper találták ki, egy régi családtagunk Near kedvéért. Akkoriban a Volturi hadban állt egy másik nagy vámpírkirálysággal. Near megzsarolta családunkat, hogy kiad az ellenséges vámpíroknak. Carlislenak dönteni kellett, és a többieknek is. Mindenki Near ellen szavazott. Akkor Jasperrel megalkották az esküt. Az X jelképezi az ígéretedet, a címer a többieket, a vér pedig a Cullenek haragját. Egy szokatlanul kegyetlen büntetés, amit csak egy vámpír át tud élni. Hemoglobint, és folyékony ezüstöt csöpögtetnek az áldozat vénáiba, majd az elkezd hatni és szépen lassan egyesével az erei fölrobbannak elégetve a vámpírt, elviselhetetlen fájdalmak közben. A mi fajtánk „allergiás” a hemoglobinra, és az ezüstre. Szerencsére a másodikra már a démonok is, ezernyi démont öltünk már meg a legkülönfélébb ezüstfegyverekkel.

Amint Rosalie összeszedte magát hazafelé vettük az irányt. Az erdőben futottunk, amikor egy csapat démon akadt a nyomunkba. Hálát adtam az égnek, hogy Bella most biztonságban van, és hátrafordultam megnézni, hogy hányan vannak. Nagy meglepetésemre csak 3-an voltak. Az ilyen fajta démonok ilyen kevesen nem alkottak valami ütőképes csapatot, esélyük sem volt ellenünk, és ahogy az arcukat elnéztem ezzel ők is teljesen tisztában voltak. Ezekkel még Rosalie is elbírna ilyen legyengült állapotban is. Nem értettem az egészet, túl könnyű volt legyőzni őket. Valami nem tetszett. Egyszer csak kiugrott egy démon az ágak közül, és ennyit mondott:

- deamo te - latinul beszélt ami annyit tett : Köszönöm

Majd hangos kárörvendéssel elsietett az éjszakába.

ÉS akkor rájöttem. Csak egy kis időre volt szükségük. Csak ennyire, hogy véghezvigyék legújabb tervüket. Amint erre rájöttem teljes sebességgel rohantam haza, Bella felé, remélve, hogy még időben érkezek…

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.

2. A logót ki kell tennem a blogomba.

3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.

4. Írni kell magamról 7 dolgot.

5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.

6. Be kell linkelnem õket.

7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Nagyon-nagyon köszönöm Nikinek, hogy gondolt rám, és megjutalmazott! :)

Niki blogja:http://niki-speciallove.blogspot.com/

7 dolog rólam:

1.: imádok fejiket írni

2.:imádok csokit enni( elsősorban tej, de étcsokit is)

3.:legjobb barátnőm Phoenix

4.:sportos csajszi vagyok

5.:imádok gonoszkodni muhahahahaXDXDXD

6.:szeretek táncolni hip-hop zenékre

7.:éppen Phoenix gépénél írom ezt a szöveget és nagyba röhög rajtam, hogy ennyit bénázok, és azon hogy látja a fogamat miközben iszom ( ez nyilvánvaló, hogy hülyeség, de ő már csak ilyen dolgokon is nevetni tud. Persze miken nem?! na befejezem a szövegelést ááá XD)

Nem akarom megtörni a láncot, de nem nagyon szoktam blogokat olvasni, mert rossz a gépem, és mert Phoenix nem hagyja hogy a gépénél partizánkodjak, de ha lesz normális gépem bepótolom;)

Még egyszer nagyon köszönöm, hogy elküldted nekem is a díjat ;)

3. fejezet-Bella mentőakció 1

Na végre rájöttem, hogy lehetne áthidalni a technika okozta korlátokat, és ezt is drága Phoenixnek köszönhetem:) Szóval neki szánom, és nem fosom tovább a szavakat, komikat kérek, ha lehet, és véleményeket, tényleg sokat számítanak;) Na jó olvasást, 1 hét múlva jön a kövi:D:D



Ahogy száguldottunk az erdő félhomályában egy rövid ideig magával ragadott az élmény, de ezen erőt vett Edward aggodalma, ahogy átragadt rám. Osztozni akartam vele az érzéseiben is, mint mindenben.
Ahogy biztonságban érezte a helyzetet megállt egy kitört fa előtt, leültetett, és rám terítette a kabátját, ami rajta volt. Ekkor vettem csak észre, hogy milyen libabőrös vagyok, és hogy milyen hideg mindenem. Összehúztam magamon a kabátját, és hozzá bújtam. Nem láttam, hogy megmagyarázhatatlan cselekedeteim zavarnák, sőt úgy láttam, tetszett neki, így vettem a bátorságot, és belenéztem mézbarna szemeibe. Viszonozta a pillantást, ami összekuszálta az érzéseimet, és a kinti hideg ellenére arcom pirosas színt vett fel. Elmosolyodott, és ujját gyengéden végighúzta az arcomon, majd megölelt, ami igazán jólesett.
- Félsz tőlem? – kérdezte váratlanul. Valami szomorú komolyság volt a hangjában. Teljes csend volt, az erdő kísértetiesen tornyosult felénk, de egyáltalán nem éreztem félelmet, amikor ő velem volt.
- Te mentetted meg másodjára az életemet! Hogy tarthatnék tőled? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Vámpír vagyok, egy normális embernek ettől tartania kellene- Nem értettem mit szeretne mondani
- Igen, de már észrevehetted volna, hogy közel sem vagyok normális. Egy átlag embert aligha akar elrabolni egy ismeretlen lény, és annak meg még kisebb az esélye, hogy egy vámpírcsapat siet a segítségére. – Ezen elmosolyodott, és sokatmondó tekintettel nézett vissza rám.
- Téged, és a családodat démonok támadtak meg. Amint te biztonságban voltál, Carlisle és a többiek a családod segítségére siettek, de mire odaértek már késő volt.

A kétségbeesés kerülgetett, és a könnyeim máris átvették az akaratom fölött az uralmat. Szabadon csordultak le végig az arcomon, de Edward hideg érintése eltüntette őket.

- Sajnálom, nem akartam, hogy szomorú legyél – szabadkozott
- Semmi baj – mondtam - Kérlek, folytasd
- Amint elbántunk a támadóddal, Carlisle rendelőjébe siettem veled, és stabilizáltam az állapotod. Akkor ott éltünk, Alice szerint ott kellett lennünk, és még a tél elején Svájcba utaztunk. Amint a többiek is visszaértek, elindultunk a washingtoni házunkba, remélve, hogy itt nyugodtan telhet a gyógyulásod ideje. Minden nap egyre nehezebben telt el, ahogy arra vártam, hogy magadhoz térj. Már Carlisle idegeire mentem, Alice nem győzött nyugtatni, hogy föl fogsz ébredni. Alice tehetsége, hogy látja a jövőt.
- És minden vámpírnak van ilyen tehetsége?
- Nem, a képességeket az emberi életünkből „örököljük”- lenyűgözött, hogy milyen türelmes, és megértő a kíváncsiságommal szemben – Nekem a gondolatolvasás képessége adatott meg – nem volt túl lelkes, ahogy kimondta. Bár ha jobban meggondoljuk, sok hátránya is van ennek. Vajon most az én gondolatomat is hallja? Igazából hangosan vártam a választ, de nem érkezett meg.
- Vagyis az én gondolataimat nem hallod- jelentettem ki határozottan
- Igen, te valahogy kívül tartasz. Bár olykor jó lenne hallani, hogy mit gondolsz, így mindig nekem kell kitalálnom- Ezen egyszerre nevettünk föl.

Az örömünknek hamar vége lett, helyét a váratlan támadás okozta ijedtség, majd félelem vette át. 5 démon szélsebesen közeledett felénk. Edward rögtön elindult velem idegfeszítő sebességgel a másik irányba. Hiába, még nem szoktam meg a vámpírháton való közlekedést. Edward mindent megtett, hogy lerázzuk őket, az ellenség mégis egyre jobban közeledett felénk. Váratlanul a csapat egyik fele eltűnt a semmiben. Szó szerint! Pislogtam párat, de nem lepődtem meg túlságosan, örültem, így legalább fele annyi esélyem volt meghalni. Edward gyorsabbra vette a tempót, de az utunk egyenesen a csapat eltűnt feléhez vezetett. Amikor rájöttünk, hogy előttünk vannak, már nem bírtunk megállni, és az egyik fekete csuklyás ökle állította meg Edwardot. Csontjai recsegve adták meg magukat az előtte álló erővel szemben. Én a hirtelen fékezés miatt nem bírtam magam megtartani, és a levegőbe repültem. Egy másik közülük elkapott, és a földre nyomott.
- Ne öld meg! Élve kell nekünk – mondta egy másik
Ekkor az engem földön tartó lényt valaki nagy erővel taszította le rólam.
- Jól vagy Bella? – kérdezte Carlisle. Csak bólintani tudtam.
- Szálljatok szembe velük, a lány élve kell nekünk! Lehet, hogy tud valamit a Sorsok könyvéről! – mondta az ellenség vezére
Az idegeim pattanásig feszültek. Mit akarnak tőlem? Nem tudok semmit arról a könyvről!
Az ellenség némán bólintott vezérük parancsára, míg az én vámpírcsaládom védelmezve gyűlt körém. Egyszerre támadtak. Lenyűgöző volt látni, ahogy az örvénylő energia cikázik körülöttem, szinte elvesztem a látványában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Alice kecses kis alakja suhan át velem a fák között. Még hallottam, ahogy üldözőim vezetője az utolsó parancsot kiáltja.
- Ne hagyjátok megszökni!!!!! Utána!
Választ már nem kapott, mert addigra a vámpírcsaládom végzett velük, majd sort kerítettek a vezetőre is. Nem nagyon láttam pontosan az ütközést, sötét volt, és Alice a termetéhez képest megtévesztően gyors, és szinte elvakított a vállamba nyilaló, éles fájdalom. Amíg igyekeztem felfogni az eseményeket Alice már az otthonunkhoz közeledett. Óvatosan lefejtette karjaimat a nyakáról, és talpra állított. Bizonytalanul próbáltam összeszedni magam.
- Meg tudsz állni? –kérdezte
- Igen – hangzott egy eltökélt válasz, ami még csak közelében sem volt az igazságnak.
Amint elengedett összerogytam, a lábaim nem voltak terhelhető állapotban. Óvatosan fölsegített, majd becipelt a házba, és lerakott egy krémszínű kanapéra.
- Pihenj egy kicsit, a többiek 6 perc 48 másodperc múlva itt lesznek – Hát igen, a jövőbelátás igen hasznos tud lenni. Fogadott nővérem félénken rám mosolygott, ami valahogy sehogy sem illett egy hatalmas erejű vámpírhoz. Mindenesetre az ő arcán jól állt.
Azután nem esett több szó közöttünk. Hófehér arcát néztem, aranyszínű szemeit, amiben tompa ijedtség látszott. Tudta a jövő minden egyes percét, de őt most nem a várakozás okozta nehézség nyugtalanította. A szemében ott látszott az őszinte aggódás is, értem, pedig egyáltalán nem ismertük egymást.Lassan a többiek is megérkeztek.
Carlisle bekötötte eltört vállamat, fertőtlenítette az egyéb nyílt sebeimet, és összevarrta a homlokomat, ami az éles szögben történő földet érésemkor repedt meg. Alice átöltöztetett, majd megettem az újramelegített vacsimat, amit a támadás előtt nem érkeztem. A makarónis tészta teljesen fölelevenített, nem is tudom megmondani mikor ettem utoljára rendes ételt. Még a támadás előtt, a régi életemben… Azóta infúzión voltam, majd megint megtámadtak.
Amikor minden emberi teendőmmel végeztem, Edward levitt a nappaliba, és ugyanarra a kanapéra ültetett, mint azelőtt Alice, pontosabban ő ült oda, mert engem az ölébe ültetett. Kérdően rám nézett, aggódott, hogy esetleg zavar engem. Beletúrtam bronzszínű hajába, majd végigsimítottam a vállán, ami mindkettőnknek jólesett. Kis testbeszédünk azonban nem mindenkinek nyújtott ilyen örömöt. Ahogy felnéztem Rosalie tekintete elkapta az enyémet, és fenyegető pillantásainál már csak a mellette ülő majomember (pontosabban vámpír) volt bosszantóbb, aki gúnyosan vigyorodott el. Carlisle megjelenése azonban fegyelmet parancsolt a társaságra. Mély, de megnyugtató hangját mindenki feszült figyelemmel hallgatta.
- A mai támadás után biztos, már biztos, hogy nem adják fel. Valahogy meg kell állítanunk őket, mielőtt Bellának baja esik. Javaslat?
- Ahogy Edward a történtekre reagált, az a démonok figyelmét sem kerülte el – szólalt meg Alice társa. A neve teljesen kiment a fejemből, de nem értem rá ezen rágódni mert kis szünet után folytatta- Az már biztos hogy két csapatra kell oszlanunk, és Edwardnak most már tényleg messzire el kell hogy kerülje Bellát.
- Nem akarom elhagyni! – mondta ellenvetést nem tűrően Edward
- Hát pedig muszáj lesz, ha csak nem akarod, hogy két hét múlva halott legyen – Közönyös tekintettel válaszolt – Nézd, Bellát nagyon nehéz nyomon követni zavaró aurája miatt. Emiatt biztos, hogy téged fognak követni, mert ahol te vagy, ott Bella is. Hát nem érted? Pont ezt akarják elérni! Hogy elvezesd őket Bellához! – a közömbös arcnak már nyoma sem volt, helyét az aggodalom vette át.
- Ha ez igaz, akkor ki fog vigyázni Bellára? – kérdezte Edward
- Szerintem vigyázzon rá Alice. Elvégre olyan nagyon jó barátnők lesznek a jövőben, feltéve, ha túléli ezt egy emberlány. Miért nem kezdhetnék el már most a barátkozást? – szólt közbe Rosalie
- Részemről nincs ellenvetés – mondta Carlisle. A többiek is bólintottak, leszámítva Jaspert (végre eszembe jutott a neve!!!)
- Ugyanaz a probléma, mint Edwardnál. Gondolkozz, bár tudom, hogy nem az erősséged, de azért próbáld meg. –hirtelen rokonszenv ébredt bennem iránta (de semmi több)- Alice mentette meg! Éppen ezért akartam azt javasolni, hogy te vigyázz Bellára –A rokonszenv abban a pillanatban elmúlt- Nyilvánvaló, hogy nem kedveled, ezzel még a démonok is tisztában vannak, ezért ha te nem leszel velünk, nyilván nem tűnik föl nekik.
- Ki van zárva, hogy egyetlen másodpercet is vele legyek, és vigyázzak rá! – tiltakozott Rosalie. ÉS be kell valljam, nekem sem tűnt olyan szórakoztatónak ez a lehetőség, de meg kell hagyni a szőke vámpír mondott valamit.
- Van értelmesebb ötleted, mert őszintén kétlem – válaszolt magabiztosan
- Akkor sem fogok vigyázni rá – Makacskodott tovább Rosalie. Tény, hogy nekem is voltak ellenvetéseim ezzel kapcsolatban, de ebben az esetben áldozat voltam, akit bármikor kiiktathatnak, és ilyen következményekkel gyorsan abbahagytam a vonakodást, inkább Edward hideg mellkasához bújtam. Gyengéden megölelt, amitől jobb kedvem lett, és a vállamban lévő fájdalmat is enyhítette hideg érintése.
- Rosalie ez nem válogatás kérdése! Ha nem tetszik, el lehet menni! – zárta le a témát Carlisle. Semmi erőszak, vagy durvaság nem volt a hangjában, de az erő hangja volt. Rosalie abban a pillanatban befejezte az ellenkezést. –Nem látok kivetnivalót a dologban. Hogyan tovább Jasper?
- Nem azonnal kell eltűnni, az gyanús lenne, és Bella amúgy sem bírná ki a sérülései miatt. Javaslom, hogy két hét múlva kezdődjön. Addig összeszedjük magunkat, és tökéletesítjük a tervet
-Rendben van. Van ellenvetés? – Carlisle kérdésére most mindenki nemmel válaszolt – Akkor menjen mindenki a dolgára. Holnap mindenki folytatja a napi programjait rendesen, minden feltűnés nélkül. Bella reggel vámpírvért fog kapni, és másnap ő is csatlakozhat hozzátok. Tényleg be kell íratni a forksi gimibe is, holnap elintézem.
- Vámpírgimnáziumba akarod beíratni? – kérdezte őszinte meglepődöttséggel Edward
- Igen, valahogy a 2 hét alatt szemmel kell tartani –Válaszolta.
A tanácskozást követően Emmett és Jasper vadászni mentek. A harcban szerzett sérüléseik kiszívták az erejüket, szemeik feketén csillogtak. Rosalie duzzogva felvonult a szobájába, Alice pedig még Carlisle-val beszélt. Mi Edwarddal fölmentünk (na jó, fölvitt) a szobámba, majd letett az ágyamra. Kimerült testem hálásan fogadta a pihenést, és a vízszintes felületet. Edward gyengéden megölelt, hirtelen bizsergés áradt szét bennem. Imádtam, amikor megérint, a családom elvesztése óta szükségem volt a szeretetre. A szemébe néztem, elvesztem a csillogó aranyszínű szemekben.
- Köszönöm, amit értem tesztek – mondtam ki, amit gondolok.
- A család tagja vagy, és mi megvédjük a családtagjainkat – mondta, és közben végigsimította az arcom. És utána jött a mennyország. Lassan közeledett felém, semmi hirtelen mozdulat. Átfogta a derekamat, magához húzott. Lassan megérintette ajkaim az övéivel, majd félénken csókolni kezdett. Egyre magabiztosabban fedezte fel szájpadlásomat, s közben a legkülönfélébb érzések kavarogtak bennem. Megszűnt körülöttem a világ, egy röpke pillanatig csak ő volt meg én. A mi kis világunkban minden pillanat egy csodálatos örökkévalóságnak tűnt. De csak annak tűnt, mert amint kezdtünk belejönni a másodperc töredéke alatt a szoba másik végében pillantottam meg.
- Sajnálom – szólaltam meg ijedten. Nem tudtam mi a baj.
- A vérednek túl nagy hatása van rám. Nem akarlak veszélybe sodorni. Általában tudom kontrollálni magam, de ilyen közel még sosem kerültem hozzád – mosolyodott el. Nem is gondoltam volna, hogy ezzel fájdalmat okozok neki. Nem tudtam szóhoz jutni. Csak ültem, és reméltem, hogy nem okozok még ennél is nagyobb fájdalmat neki.
– Nyugi, nincs semmi baj – egy biztató mosoly- Szeretnéd, hogy itt maradjak?
- Igen – vágtam rá egyértelműen
- Rendben, de pihenned kell- Átölelt, és az éjszaka nagyobb részét beszélgetéssel töltöttük, majd a maradék erőm is elfogyott. Fáradtan bújtam hideg felsőtestéhez, és közben emberi gyengeségemet átkoztam. Szerettem volna több időt tölteni vele, de hát nem kell elsietni. Különösen igaz ez a vámpíroknál, mivel nem öregszenek. Ez volt a legnagyobb gondom. Hogy tarthatok így lépést Edwarddal? De ezzel még ráértem foglalkozni. Kedvesem érintése megnyugtatott, álmodozva hunytam le szemeimet, biztonságot jelentő karjai között.