4.fejezet - Rosalie esküje

Reggel fáradtan ébredtem, minden egyes tagom ólomként nehezedett a barna ógörög mintás ágyra. Szemem Edwardot kutatta a fehér szobában, és hatalmas megkönnyebbülésemre hamar meg is találta. Az ágy melletti fotelben ült letörölhetetlen vigyorral az arcán.

- Tudtad, hogy beszélsz álmodban? – kérdezte ugyanazzal a kaján vigyorral a száján

- Nem egészen. Még senki sem figyelmeztetett rá. Mit mondtam? – kérdeztem. Nem nagyon érdekelt miféle hülyeséget kotyoghattam el, de legalább megnevettette

- Semmi rosszat – mosolygott tovább –Ideje lemenni. Carlisle hozott neked üdítőt

- Remek, olyan szomjas vagyok

- Oh, hát nálam biztos, hogy nem jobban – milyen jó kedve van ma reggel – Egészen fel fog frissíteni

- Ha te mondod… - tényleg nem értettem az egészet.

Lent egy fehér absztrakt mintás bögre várt oda nem illő rózsaszín szívószállal, és a poén kedvéért valaki még koktélesernyőt is tett bele. Ezek mérgezett egeret csapoltak, vagy mi? Teljesen elment az eszük! Emmett szólalt meg.

- Szerencsére idejében fölkeltél, így megnézhetem első vámpírcselekedeted. Csak rajta – biztatott –De egy húzásra!

- Oh, oh – leesett!!!A bögre tele volt vámpírvérrel. Bizonytalanul botladoztam felé, és közben azon járt az eszem, hogy kerülhetném ki, hogy megigyam.

- Így gyorsabban fogsz gyógyulni. A te esetedben ez most létfontosságú – biztatott Edward is

Na jó. Ha ennyire fontos nincs más választásom. A legnagyobb határozottsággal, ahogy csak tőlem telt megfogtam és inni kezdtem. Meglepően finom volt, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a bögre kiürült, és tombolt bennem az energia.

- Hű, ez mindig ilyen hatásos? – kérdeztem felélénkülten

- Eddig még nem próbáltuk. Carlisle ötlete volt – válaszolt Emmett

- Még egy napot itthon kell pihenned, holnap pedig jöhetsz velünk a gimibe – mondta Edward

- Na ne már, nem birok ki egy teljes napot! – panaszkodtam

- A belső sérüléseid nem gyógyulnak olyan könnyen – figyelmeztetett a hátam mögött Carlisle. Fogalmam sem volt, mióta állt ott

– Ma még muszáj pihenned, és még amúgy is hátra van a beíratásod. Na jól van, nektek ideje indulni –intett a többiek felé – Bella, neked meg Esme csinál reggelit, addig menj föl pihenni

Elköszöntem Edwardtól, aztán azt tettem amit Carlisle mondott. Úgy éreztem ez volt eddigi életem legunalmasabb és legnyomasztóbb napja. Esme felhozta a reggelit, majd beszélgettünk a családja – ami most már az enyém is- történetéről, a terv második részéről - amiről Edward meg én tegnap este lemaradtunk-, de főképp Edwardról. Szerettem volna többet megtudni róla. A vámpírok tulajdonsága is sokszor szóba jött, például: hogy válhat valaki vámpírrá, és hogy halhatnak meg? Na nem mintha meg akartam volna ölni őket, nem is tudtam volna. De tudnom kellett, mégis csak vámpír családom van. A délelőtt jól eltelt, ahogy Esmevel beszélgettem, de a délután hátralévő része maga volt a pokol. Teli voltam energiával, mégsem mehettem sehová Edward külön kérésére. Az idő csigalassan vánszorgott, de valahogy csak kibírtam.

Egy örökkévalósággal később Edward megjelent az ablakomban. Örömömben fölugrottam, és el is estem volna, ha nem kap el és ültet vissza szokásos gyorsaságával az ágyamra.

- Csak lassan. Még nem gyógyultál meg teljesen. Ma este kapod meg a második bögrét, de nem visszük túlzásba. Nem tudjuk hosszabb távon hogy hat az emberek szervezetére, nem akarjuk, hogy bajod legyen.

- Úgy örülök, hogy itt vagy! Nem tudtam hova lenni egész nap- panaszkodtam

- És még egy ilyen este vár rád – szomorodott el ő is

- Dehogy! Veled együtt már közel sem lesz olyan! Kifejezettem kellemes lesz – mosolyodtam el

Ez őt is felderítette. Egy villámgyors mozdulattal már a karjaiban is voltam, és megcsókolt. Mint az első alkalommal, most is elleptek az érzések, és megint a saját kis világunkba csöppentünk. A varázslatból megint ő szakított ki. Finoman eltolt magától, majd az ölébe kapott.

- Menjünk le, a többiek már várnak.

Megint összeült a csapat a nappaliban. Jasper és Rosalie már a terv második részét beszélték meg egymással, míg Esme és Alice vacsorát főzött nekem. Előre szóltam, hogy nem vagyok éhes, a vámpírvér ugyanis eléggé tápláló, de ők ragaszkodtak, hogy egyek valami emberi ételt is. Hogy kompromisszumra jussunk, megegyeztünk egy könnyű és némiképp tápláló desszertben, a kaszinótojásokban. Megköszöntem kedvenc testvéremnek, Alicenek, és újdonsült nevelőanyámnak Esmenek is, mire mindkettő elkezdett ölelgetni, mint egy cuki kis házi kedvencet. Tapintatosan kibontakoztam az ölelésükből, majd a tányérommal a nappaliba egyensúlyoztam, és lehuppantam Edward mellé és hozzákezdtem a vacsimhoz. Először Carlisle szólt hozzám.

- Jobban vagy már Bella?

- Igen, annyi energia van bennem. A vámpírvér tényleg hatott – néztem rá hálásan

- Örülök neki, holnap ugyanis szükséged lesz az erődre. Edwarddal úgy döntöttünk, hogy beíratunk Washington állam egyetlen vámpíriskolájába. Aro ma 5 órakor vár minket

- Ő a Volturi egyik tagja ugye? Esme mesélt róla ma délelőtt. De ő tudja, hogy ember vagyok?

- Nos örülök, hogy már hallottál róluk. Az utóbbi kérdésedre visszatérve, még nem mondtam neki. Telefonon beszéltünk, és még csak végig sem hallgatott volna. Nehéz lesz meggyőzni őket, de Alice látta, hogy menni fog. Ha minden jól megy, te leszel az első ember ebben az iskolában.

- Hű. Hát kíváncsi vagyok már a 3 öregre – mondtam. Nem igazán tudtam erre mit mondani. Kicsi szorongás azért volt bennem, de tudtam, hogy Edward is ott lesz tehát minden rendben lesz.

Hangos röhögés hallatszott a nappali másik feléből. Emmett szólalt meg:

- Hű de vagány a kiscsaj, de ha adhatok egy tanácsot, ne nagyon nevezd így őket, igen sértődékenyek. A saját érdekedben… - A sokatmondó mondat végét nem mondta ki hangosan. Nem is kellett, rögtön megértettem.

- Most kivételesen igaza van Emmettnek , majd gondold meg mit mondasz – féltett Edward

- Minden rendben lesz – nyugtattam

- Remélem is. 2 heted van összeszedni magad, aztán Rosalieval Olaszországba mentek- szólt közbe Jasper

- Miért pont oda? – érdeklődtem

- Na mégis miért?! Ne értetlenkedj már annyit – zümmögött Rosalie a fülembe – A vámpírok szülőföldjére megyünk, egyenesen Rómába – világosított fel

- Ja, most már értem

- Őszintén kétlem – kötekedett már megint

- Úgy gondolod?- fakadtam ki - Ott él a legtöbb vámpír, így könnyen elvegyülhetünk közöttük, és ott nehezen találnak ránk a démonok. Ha mégis kiszúrnának, a többi vámpír elintézi őket, még mi szépen olajra lépünk. Ezért ugye? – már meguntam, hogy folyton csak sérteget - Veled ellentétben én még használom az agyam

Lehet, hogy az utolsó mondatot hanyagolnom kellett volna. Ugyanis amint leesett neki ártatlan kis megjegyzésem, pillanatok alatt felpattant Emmett mellől, és a nyakamnak esett, majd a falhoz szorított. A többieknek még csak cselekedni sem volt ideje. Szívem hangosan dobogott, ahogy próbáltam eltaszítani magamtól. Szerencsémre Edward gyorsan reagált. Hatalmas erővel taszította el Rosaliet, aki nekicsapódott a nappali krémszínű falához útközben kettétörve a kecses kis barna dohányzóasztalt, amin a maradék vacsorám pihent. A becsapódás helyén nagyban leomlott a vakolat, a téglát Rosalie vére dekorálta ki. Ijedten próbált menekülni Edward elől. Egyenesen a ház mögött elterülő sötét erdőbe rohant, Edwarddal a nyomában. Szomorúan néztem utánuk. Mindez nem történt volna meg, ha tudom tartani a szám.

- Jól vagy? – kérdezte Alice

- Minden rendben – hazudtam

- Nyugi, kb 5 perc múlva visszajönnek. Rosalienak lesz egy pár kék zöld foltja, de semmi komoly – biztatott, majd Esme felé fordult- Drága Anya, ugye elvihetem Bellát egy kis vásárlásra Port Angelesbe? Égetően szüksége van neki néhány új cuccra, és most nyílt egy remek bolt a kedvenc pizzériánk mellett

- Rendben, de vigyázz rá – mondta aggódva Esme

- Nem lesz semmi baj – bizonygatta Alice – Láttam
- Jól van, jól van. De visszafelé ugorj be egy üveg 0 negatívért a Dark Night-ba. Tegnap elfogyott.

- Ááááá, szuper!

És azzal legkedvesebb testvérem magával húzott az emeletre, majd megdobott egy fekete csőnadrággal, egy testhez simuló vörös, de elegáns felsővel, amire a STAR fölírat volt felvarrva, és elém tolt még egy magas sarkú, hosszúszárú fekete csizmát.

- Nem igazán az én stílusom – mutattam a ruhák felé

- Igen, de most vásárolni megyünk. Nem adhatok rád egy sima fehér pólót, egy béna bő nacival. Öltözz fel, és nézd meg hogy állnak – győzködött

- Na jó. Rendben. Egyébként van választásom? – kérdeztem reménykedve

- Nem sok. Na, gyerünk már. Tetszeni fog

Nagy duzzogva elhúztam a ruhákat, majd kérdően néztem rá.

- Hol öltözzek át?

- Hát átöltözhetsz a gardróbszekrényemben - mutatott egy csupa polc és vállfás szekrényekkel teli helyiség felé – vagy elmehetsz az emelet másik végébe, a fürdőszobába is – gúnyolódott

- A gardrób is megteszi – fintorogtam, majd mindketten felnevettünk

Fölöltöztem, majd körülnéztem az óriási gardróbban. Vagy 10 különböző méretű ruhaállvány, 4 tükör, 3 fiókos szekrény és minimum 5 cipős szekrény, és megannyi polc sorakozott a kör alakú szobában. A tükröket egy-egy lámpa világította meg, a többi ruhákra csak diszkrét fény esett. Ezen a ponton a lányok többsége hanyatt dobta volna magát, és sikítozott volna örömében, és én is ugyanígy tettem volna még egy pár nappal ezelőtt. Csakhogy az utóbbi időben annyi mindent láttam, hogy az ilyen túlságosan földi dolgok már nem nyűgöztek le. De azért a maga módján szépen kivitelezett volt. Odasétáltam az egyik tükörhöz, és végignéztem magamon. El kell ismernem, Alice tényleg jól válogatott. A ruhák tökéletesen passzoltak rám. Kicsit sem fértek bele eddigi ízlésembe, de most valahogy szívesen viseltem őket. Kimentem a gardróbból, és manöken módjára végigbillegettem magam a szobán. Alice rám villantott vakító mosolyát, karon fogott és elindultunk a földszintre.

- Megint egy jól sikerült választás – dicsérte meg magát

- Igen, tényleg jó, és még kényelmes is – értettem vele egyet

- Szerinted Edward mit szólna hozzá?

- Neki jobban fog tetszeni a hálóing, amit a Label Street-en veszünk majd – kacsintott rám

Egy perc múlva már hajtottunk is Alice kedvenc sárga Verdájával az egyik főúton Port Angeles felé. Alice rengeteget csacsogott, de jó volt hallgatni. Most nem éppen vágytam a gondolkodásra, mégis előtörtek belőlem a múlt emlékei még a régi életemből, de most nem akartam elhagyni magam. Egy olyan világba kerültem, ahol ha nem vigyázok könnyen meghalhatok. Igaz, hogy egy egész vámpír család támogat, de ez csak egy ideig vígasztalt. Féltem az újabb támadásoktól, és hogy egyszer már nem fognak tudni megvédeni. De volt egy másik félelmem is. Egy sokkal nagyobb, és erősebb. Szívből rettegtem attól, hogy valamelyik családtagom elveszhet, miközben engem próbálnak megvédeni. Nem akartam őket veszélynek kitenni. Ez egy picit ironikusan hangzott, hisz én kerültem bele egy idegen világba, én szorultam védelemre, és mégis én féltettem őket. De az is nyilvánvaló volt, hogy nem kellene küzdeniük egy csomó démonnal, ha engem odaadnának önként a démonoknak. Ezt persze csak Rosalie tette volna meg, mindenki más hallani sem akart volna erről, főként nem Edward. Rosalie volt a másik gondom. Teljesen tisztában voltam azzal, hogy miért viselkedik velem így. Ember vagyok,jó hogy szemétkedik, és gyűlöl. Részben meg is értettem, de mindenáron változtatni akartam ezen, bár legutolsó cselekedetem nem éppen ezt mutatta…

- Bella???? Bella itt vagy?????

- Igen, bocsi Alice. Elgondolkodtam, sok minden történt velem mostanában… - szabadkoztam

- Semmi baj kicsim, idővel minden jobb lesz – vígasztalt

- Igen? Honnan tudjam? Mi lesz, ha veletek is történik valami? Már nem bírom…

A könnyeim és a gyász átvette felettem az uralmat. Leomlott az a gyenge kis gát az elmémben, ami fogva tartotta a mindig kitörni készülő fájdalmat, és elkeseredettséget. Ennyit az erőlködésemről. Pedig annyira igyekeztem ezt elkerülni, de hát egyszer túl kell ezen esni. Alice átölelt, és vigasztalóan simogatta a hátamat. Nem próbált meg csitítani, hagyta hogy kiadjam magamból az elmúlt napokban felgyülemlett feszültséget, és kétségbeesést. Kis idővel később összeszedtem magam, újraépítettem a valamivel már erősebb gátat bennem, letöröltem maradék könnycseppjeimet az arcomról. Már Port Angeles külvárosában voltunk, így Alice hozott nekem forró csokit, és megbeszéltük az egészet. Jólesett valakivel megosztani a terhet, ami mostanság rám nehezedett, és Alice tökéletes hallgatóság volt. Alig ismertük egymást mégis ő lett a legjobb barátnőm. Támaszt nyújtott, segített, és megvigasztalt, de nem hitegetett azzal, hogy majd minden könnyebb lesz. Nem is lett volna értelme. Tisztában voltam azzal, hogy kemény időszak elé nézek…

Az este nagyobb részét vásárlással töltöttük, majd az egyik olasz étteremben ettem egy pizzát. Alice az illem kedvéért rendelt magának egy kólát, amit szintén én ittam meg. Már elég késő volt, amikor a rengeteg új holmival a kocsi hátuljában hazafelé autóztunk. Ránéztem a kocsi órájára, 12:30 volt. Pontosan nem tudtam, mi vár rám otthon, hogy Edward mérges lesz-e

- Alice… Edward mit fog szólni, hogy csak így eljöttem? – kérdeztem meg óvatosan

- Nyugi, örülni fog, hogy végre szórakoztál egy kicsit. Ne aggódj fölöslegesen, lesz még amiért érdemes – Ezen a sokatmondó megjegyzésen inkább nem gondolkodtam el. Nem akatam elrontani egy ilyen jó estét további gyötrődéssel. Jó volt, hogy beszélgettünk Alice-el, a feszültség elpárolgott belőlem, végre őszintén tudtam mosolyogni.

- Köszi – mondtam, de már nem kaptam választ.

Alice szeme ködös volt. Egy látomás. Majd a következő pillanatban a kocsi nekicsapódott egy alaknak, aki az út közepén állt. Nyílegyenesen kirepültem a szélvédőn, de szerencsére Alice elkapott a levegőben. Tompa puffanással értünk földet. Alice lábamra állított, és védelmezően elém állt. És ekkor végre volt alkalmam megnézni a támadónkat. Magas, szőke, egyenes hajú nő, félelmetes fekete szemekkel. Különös, furcsa energia lengte körül, csak úgy vibrált az éjszakai sötétben. Ránk kacsintott, majd nagy sebességgel közvetlenül előttem rátámadt Alice-re. Az ütközés energiája a háttérbe taszított, le egyenesen az út melletti meredek völgybe, de egy erős, és védelmező kar megmentett a halálos zuhanástól…

(Este 6 óra körül a nappaliban történt konfliktus után. Edward szemszöge)

Nem volt nehéz utolérnem Rosaliet. Én voltam a leggyorsabb egész Amerikában, ráadásul roppant dühös voltam rá. A családom minden tagja tisztában van már azzal, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem Bellába. Az hogy ember, természetessége miatt csak még vonzóbbá tette. Tele volt élettel, reménnyel, szeretettel, és Rosalie őt akarta megsebezni. Tisztában kellett lennie a következményekkel, mégis gondolkodás nélkül neki ugrott. Vajon miért gyűlöli ennyire őt, hogy saját életét képes kockáztatni egy ilyen kis beszólás miatt? Persze nem én ölném meg. Nem is szándékoztam megtenni. Csupán csak egy esküt akartam, és ezzel ő is tisztában volt. Tudta, hogy tudom az egyetlen, és kicsit sem lényegtelen titkát. Egyenesen a Volturinak tett keresztbe még jó régen. Kevesen tudják, talán senki más rajtam kívül, hogy ő a legidősebb a Cullen családban. De én tudtam, és a történetét is. Nem direkt. Eleinte nem tudtam kontrollálni tehetségem, és mindenki fejében megfordultam akaratom ellenére is. Ez is így derült ki, de hallgattam róla neki tett ígéretem miatt. De most minden megváltozott. Bella életére tört, és ha lehetőség lesz rá, megint megteszi, azt meg nem hagyhattam. Bella jelentette számomra az életet, nem hagyhattam, hogy bármi baja is essen. Így hát kénytelen voltam megszegni néhány szabályt...

Rosalie megállt egy ismerős helyen. Az erdőnek azon részén, ahol engem, mint újszülött vámpírt megtaláltak, és magukhoz vettek egy évszázaddal ezelőtt. Felém fordult.

- Tudod, mit akarok – kezdtem – Ne bonyolítsuk túl a dolgot.

- Az esküt – mondta halkan – Hogyne tudnám

- Akkor az a legegyszerűbb, ha minél előbb túlesünk rajta

- Tudod mit? Hagyjuk ezt az egészet. Egyszerűen bízz meg bennem – mondta olyan gyengéden, ahogy csak tudta, közben lassan közeledett felém, megérintette a kézfejem

- Arról ne is álmodj! – mondtam határozottan – Itt most nem nyerhetsz! Fogd fel végre!

- Hát jó – az összes reményeltűnt a hangjából

Rosalie egy keresztet rajzolt körmével bal mellkasa fölé, kibuggyanó vérét a medálján lévő Cullen címerre csöpögtette.

- Ismételd utánam – szóltam – Én, Rosalie Hale, a Cullen család tagjaként ígérem, és esküszöm, hogy ameddig a feladatom kívánja, az életem árán is megvédem Bella Cullent. Ha nem sikerült teljesítenem feladatomat, vállalom a Cullenek haragját, és Edward Cullen fel lesz mentve titoktartási kötelezettségei alól.

- Én, Rosalie Hale, a Cullen család tagjaként ígérem, és esküszöm, hogy ameddig a feladatom kívánja, az életem árán is megvédem Bella Cullent. Ha nem sikerült teljesítenem feladatomat, vállalom a Cullenek haragját, és Edward Cullen fel lesz mentve titoktartási kötelezettségei alól.

A számomra egyre idegenebbé váló szőke vámpír most a földre rogyott, látszólag minden energiáját elszívták az eskü szavai.

Ahogy a Cullenek még az 1800-as években kitalálták az esküt, pontosan hajtottuk végre. Pontosan, és egyértelműen kellett fogalmaznom is, különben talál egy kiskaput, amit ellenünk fordíthat. Ennek az eljárásnak is története van, mint a családunkban mindennek. Még Carlisle és Jasper találták ki, egy régi családtagunk Near kedvéért. Akkoriban a Volturi hadban állt egy másik nagy vámpírkirálysággal. Near megzsarolta családunkat, hogy kiad az ellenséges vámpíroknak. Carlislenak dönteni kellett, és a többieknek is. Mindenki Near ellen szavazott. Akkor Jasperrel megalkották az esküt. Az X jelképezi az ígéretedet, a címer a többieket, a vér pedig a Cullenek haragját. Egy szokatlanul kegyetlen büntetés, amit csak egy vámpír át tud élni. Hemoglobint, és folyékony ezüstöt csöpögtetnek az áldozat vénáiba, majd az elkezd hatni és szépen lassan egyesével az erei fölrobbannak elégetve a vámpírt, elviselhetetlen fájdalmak közben. A mi fajtánk „allergiás” a hemoglobinra, és az ezüstre. Szerencsére a másodikra már a démonok is, ezernyi démont öltünk már meg a legkülönfélébb ezüstfegyverekkel.

Amint Rosalie összeszedte magát hazafelé vettük az irányt. Az erdőben futottunk, amikor egy csapat démon akadt a nyomunkba. Hálát adtam az égnek, hogy Bella most biztonságban van, és hátrafordultam megnézni, hogy hányan vannak. Nagy meglepetésemre csak 3-an voltak. Az ilyen fajta démonok ilyen kevesen nem alkottak valami ütőképes csapatot, esélyük sem volt ellenünk, és ahogy az arcukat elnéztem ezzel ők is teljesen tisztában voltak. Ezekkel még Rosalie is elbírna ilyen legyengült állapotban is. Nem értettem az egészet, túl könnyű volt legyőzni őket. Valami nem tetszett. Egyszer csak kiugrott egy démon az ágak közül, és ennyit mondott:

- deamo te - latinul beszélt ami annyit tett : Köszönöm

Majd hangos kárörvendéssel elsietett az éjszakába.

ÉS akkor rájöttem. Csak egy kis időre volt szükségük. Csak ennyire, hogy véghezvigyék legújabb tervüket. Amint erre rájöttem teljes sebességgel rohantam haza, Bella felé, remélve, hogy még időben érkezek…