3. fejezet-Bella mentőakció 1

Na végre rájöttem, hogy lehetne áthidalni a technika okozta korlátokat, és ezt is drága Phoenixnek köszönhetem:) Szóval neki szánom, és nem fosom tovább a szavakat, komikat kérek, ha lehet, és véleményeket, tényleg sokat számítanak;) Na jó olvasást, 1 hét múlva jön a kövi:D:D



Ahogy száguldottunk az erdő félhomályában egy rövid ideig magával ragadott az élmény, de ezen erőt vett Edward aggodalma, ahogy átragadt rám. Osztozni akartam vele az érzéseiben is, mint mindenben.
Ahogy biztonságban érezte a helyzetet megállt egy kitört fa előtt, leültetett, és rám terítette a kabátját, ami rajta volt. Ekkor vettem csak észre, hogy milyen libabőrös vagyok, és hogy milyen hideg mindenem. Összehúztam magamon a kabátját, és hozzá bújtam. Nem láttam, hogy megmagyarázhatatlan cselekedeteim zavarnák, sőt úgy láttam, tetszett neki, így vettem a bátorságot, és belenéztem mézbarna szemeibe. Viszonozta a pillantást, ami összekuszálta az érzéseimet, és a kinti hideg ellenére arcom pirosas színt vett fel. Elmosolyodott, és ujját gyengéden végighúzta az arcomon, majd megölelt, ami igazán jólesett.
- Félsz tőlem? – kérdezte váratlanul. Valami szomorú komolyság volt a hangjában. Teljes csend volt, az erdő kísértetiesen tornyosult felénk, de egyáltalán nem éreztem félelmet, amikor ő velem volt.
- Te mentetted meg másodjára az életemet! Hogy tarthatnék tőled? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Vámpír vagyok, egy normális embernek ettől tartania kellene- Nem értettem mit szeretne mondani
- Igen, de már észrevehetted volna, hogy közel sem vagyok normális. Egy átlag embert aligha akar elrabolni egy ismeretlen lény, és annak meg még kisebb az esélye, hogy egy vámpírcsapat siet a segítségére. – Ezen elmosolyodott, és sokatmondó tekintettel nézett vissza rám.
- Téged, és a családodat démonok támadtak meg. Amint te biztonságban voltál, Carlisle és a többiek a családod segítségére siettek, de mire odaértek már késő volt.

A kétségbeesés kerülgetett, és a könnyeim máris átvették az akaratom fölött az uralmat. Szabadon csordultak le végig az arcomon, de Edward hideg érintése eltüntette őket.

- Sajnálom, nem akartam, hogy szomorú legyél – szabadkozott
- Semmi baj – mondtam - Kérlek, folytasd
- Amint elbántunk a támadóddal, Carlisle rendelőjébe siettem veled, és stabilizáltam az állapotod. Akkor ott éltünk, Alice szerint ott kellett lennünk, és még a tél elején Svájcba utaztunk. Amint a többiek is visszaértek, elindultunk a washingtoni házunkba, remélve, hogy itt nyugodtan telhet a gyógyulásod ideje. Minden nap egyre nehezebben telt el, ahogy arra vártam, hogy magadhoz térj. Már Carlisle idegeire mentem, Alice nem győzött nyugtatni, hogy föl fogsz ébredni. Alice tehetsége, hogy látja a jövőt.
- És minden vámpírnak van ilyen tehetsége?
- Nem, a képességeket az emberi életünkből „örököljük”- lenyűgözött, hogy milyen türelmes, és megértő a kíváncsiságommal szemben – Nekem a gondolatolvasás képessége adatott meg – nem volt túl lelkes, ahogy kimondta. Bár ha jobban meggondoljuk, sok hátránya is van ennek. Vajon most az én gondolatomat is hallja? Igazából hangosan vártam a választ, de nem érkezett meg.
- Vagyis az én gondolataimat nem hallod- jelentettem ki határozottan
- Igen, te valahogy kívül tartasz. Bár olykor jó lenne hallani, hogy mit gondolsz, így mindig nekem kell kitalálnom- Ezen egyszerre nevettünk föl.

Az örömünknek hamar vége lett, helyét a váratlan támadás okozta ijedtség, majd félelem vette át. 5 démon szélsebesen közeledett felénk. Edward rögtön elindult velem idegfeszítő sebességgel a másik irányba. Hiába, még nem szoktam meg a vámpírháton való közlekedést. Edward mindent megtett, hogy lerázzuk őket, az ellenség mégis egyre jobban közeledett felénk. Váratlanul a csapat egyik fele eltűnt a semmiben. Szó szerint! Pislogtam párat, de nem lepődtem meg túlságosan, örültem, így legalább fele annyi esélyem volt meghalni. Edward gyorsabbra vette a tempót, de az utunk egyenesen a csapat eltűnt feléhez vezetett. Amikor rájöttünk, hogy előttünk vannak, már nem bírtunk megállni, és az egyik fekete csuklyás ökle állította meg Edwardot. Csontjai recsegve adták meg magukat az előtte álló erővel szemben. Én a hirtelen fékezés miatt nem bírtam magam megtartani, és a levegőbe repültem. Egy másik közülük elkapott, és a földre nyomott.
- Ne öld meg! Élve kell nekünk – mondta egy másik
Ekkor az engem földön tartó lényt valaki nagy erővel taszította le rólam.
- Jól vagy Bella? – kérdezte Carlisle. Csak bólintani tudtam.
- Szálljatok szembe velük, a lány élve kell nekünk! Lehet, hogy tud valamit a Sorsok könyvéről! – mondta az ellenség vezére
Az idegeim pattanásig feszültek. Mit akarnak tőlem? Nem tudok semmit arról a könyvről!
Az ellenség némán bólintott vezérük parancsára, míg az én vámpírcsaládom védelmezve gyűlt körém. Egyszerre támadtak. Lenyűgöző volt látni, ahogy az örvénylő energia cikázik körülöttem, szinte elvesztem a látványában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Alice kecses kis alakja suhan át velem a fák között. Még hallottam, ahogy üldözőim vezetője az utolsó parancsot kiáltja.
- Ne hagyjátok megszökni!!!!! Utána!
Választ már nem kapott, mert addigra a vámpírcsaládom végzett velük, majd sort kerítettek a vezetőre is. Nem nagyon láttam pontosan az ütközést, sötét volt, és Alice a termetéhez képest megtévesztően gyors, és szinte elvakított a vállamba nyilaló, éles fájdalom. Amíg igyekeztem felfogni az eseményeket Alice már az otthonunkhoz közeledett. Óvatosan lefejtette karjaimat a nyakáról, és talpra állított. Bizonytalanul próbáltam összeszedni magam.
- Meg tudsz állni? –kérdezte
- Igen – hangzott egy eltökélt válasz, ami még csak közelében sem volt az igazságnak.
Amint elengedett összerogytam, a lábaim nem voltak terhelhető állapotban. Óvatosan fölsegített, majd becipelt a házba, és lerakott egy krémszínű kanapéra.
- Pihenj egy kicsit, a többiek 6 perc 48 másodperc múlva itt lesznek – Hát igen, a jövőbelátás igen hasznos tud lenni. Fogadott nővérem félénken rám mosolygott, ami valahogy sehogy sem illett egy hatalmas erejű vámpírhoz. Mindenesetre az ő arcán jól állt.
Azután nem esett több szó közöttünk. Hófehér arcát néztem, aranyszínű szemeit, amiben tompa ijedtség látszott. Tudta a jövő minden egyes percét, de őt most nem a várakozás okozta nehézség nyugtalanította. A szemében ott látszott az őszinte aggódás is, értem, pedig egyáltalán nem ismertük egymást.Lassan a többiek is megérkeztek.
Carlisle bekötötte eltört vállamat, fertőtlenítette az egyéb nyílt sebeimet, és összevarrta a homlokomat, ami az éles szögben történő földet érésemkor repedt meg. Alice átöltöztetett, majd megettem az újramelegített vacsimat, amit a támadás előtt nem érkeztem. A makarónis tészta teljesen fölelevenített, nem is tudom megmondani mikor ettem utoljára rendes ételt. Még a támadás előtt, a régi életemben… Azóta infúzión voltam, majd megint megtámadtak.
Amikor minden emberi teendőmmel végeztem, Edward levitt a nappaliba, és ugyanarra a kanapéra ültetett, mint azelőtt Alice, pontosabban ő ült oda, mert engem az ölébe ültetett. Kérdően rám nézett, aggódott, hogy esetleg zavar engem. Beletúrtam bronzszínű hajába, majd végigsimítottam a vállán, ami mindkettőnknek jólesett. Kis testbeszédünk azonban nem mindenkinek nyújtott ilyen örömöt. Ahogy felnéztem Rosalie tekintete elkapta az enyémet, és fenyegető pillantásainál már csak a mellette ülő majomember (pontosabban vámpír) volt bosszantóbb, aki gúnyosan vigyorodott el. Carlisle megjelenése azonban fegyelmet parancsolt a társaságra. Mély, de megnyugtató hangját mindenki feszült figyelemmel hallgatta.
- A mai támadás után biztos, már biztos, hogy nem adják fel. Valahogy meg kell állítanunk őket, mielőtt Bellának baja esik. Javaslat?
- Ahogy Edward a történtekre reagált, az a démonok figyelmét sem kerülte el – szólalt meg Alice társa. A neve teljesen kiment a fejemből, de nem értem rá ezen rágódni mert kis szünet után folytatta- Az már biztos hogy két csapatra kell oszlanunk, és Edwardnak most már tényleg messzire el kell hogy kerülje Bellát.
- Nem akarom elhagyni! – mondta ellenvetést nem tűrően Edward
- Hát pedig muszáj lesz, ha csak nem akarod, hogy két hét múlva halott legyen – Közönyös tekintettel válaszolt – Nézd, Bellát nagyon nehéz nyomon követni zavaró aurája miatt. Emiatt biztos, hogy téged fognak követni, mert ahol te vagy, ott Bella is. Hát nem érted? Pont ezt akarják elérni! Hogy elvezesd őket Bellához! – a közömbös arcnak már nyoma sem volt, helyét az aggodalom vette át.
- Ha ez igaz, akkor ki fog vigyázni Bellára? – kérdezte Edward
- Szerintem vigyázzon rá Alice. Elvégre olyan nagyon jó barátnők lesznek a jövőben, feltéve, ha túléli ezt egy emberlány. Miért nem kezdhetnék el már most a barátkozást? – szólt közbe Rosalie
- Részemről nincs ellenvetés – mondta Carlisle. A többiek is bólintottak, leszámítva Jaspert (végre eszembe jutott a neve!!!)
- Ugyanaz a probléma, mint Edwardnál. Gondolkozz, bár tudom, hogy nem az erősséged, de azért próbáld meg. –hirtelen rokonszenv ébredt bennem iránta (de semmi több)- Alice mentette meg! Éppen ezért akartam azt javasolni, hogy te vigyázz Bellára –A rokonszenv abban a pillanatban elmúlt- Nyilvánvaló, hogy nem kedveled, ezzel még a démonok is tisztában vannak, ezért ha te nem leszel velünk, nyilván nem tűnik föl nekik.
- Ki van zárva, hogy egyetlen másodpercet is vele legyek, és vigyázzak rá! – tiltakozott Rosalie. ÉS be kell valljam, nekem sem tűnt olyan szórakoztatónak ez a lehetőség, de meg kell hagyni a szőke vámpír mondott valamit.
- Van értelmesebb ötleted, mert őszintén kétlem – válaszolt magabiztosan
- Akkor sem fogok vigyázni rá – Makacskodott tovább Rosalie. Tény, hogy nekem is voltak ellenvetéseim ezzel kapcsolatban, de ebben az esetben áldozat voltam, akit bármikor kiiktathatnak, és ilyen következményekkel gyorsan abbahagytam a vonakodást, inkább Edward hideg mellkasához bújtam. Gyengéden megölelt, amitől jobb kedvem lett, és a vállamban lévő fájdalmat is enyhítette hideg érintése.
- Rosalie ez nem válogatás kérdése! Ha nem tetszik, el lehet menni! – zárta le a témát Carlisle. Semmi erőszak, vagy durvaság nem volt a hangjában, de az erő hangja volt. Rosalie abban a pillanatban befejezte az ellenkezést. –Nem látok kivetnivalót a dologban. Hogyan tovább Jasper?
- Nem azonnal kell eltűnni, az gyanús lenne, és Bella amúgy sem bírná ki a sérülései miatt. Javaslom, hogy két hét múlva kezdődjön. Addig összeszedjük magunkat, és tökéletesítjük a tervet
-Rendben van. Van ellenvetés? – Carlisle kérdésére most mindenki nemmel válaszolt – Akkor menjen mindenki a dolgára. Holnap mindenki folytatja a napi programjait rendesen, minden feltűnés nélkül. Bella reggel vámpírvért fog kapni, és másnap ő is csatlakozhat hozzátok. Tényleg be kell íratni a forksi gimibe is, holnap elintézem.
- Vámpírgimnáziumba akarod beíratni? – kérdezte őszinte meglepődöttséggel Edward
- Igen, valahogy a 2 hét alatt szemmel kell tartani –Válaszolta.
A tanácskozást követően Emmett és Jasper vadászni mentek. A harcban szerzett sérüléseik kiszívták az erejüket, szemeik feketén csillogtak. Rosalie duzzogva felvonult a szobájába, Alice pedig még Carlisle-val beszélt. Mi Edwarddal fölmentünk (na jó, fölvitt) a szobámba, majd letett az ágyamra. Kimerült testem hálásan fogadta a pihenést, és a vízszintes felületet. Edward gyengéden megölelt, hirtelen bizsergés áradt szét bennem. Imádtam, amikor megérint, a családom elvesztése óta szükségem volt a szeretetre. A szemébe néztem, elvesztem a csillogó aranyszínű szemekben.
- Köszönöm, amit értem tesztek – mondtam ki, amit gondolok.
- A család tagja vagy, és mi megvédjük a családtagjainkat – mondta, és közben végigsimította az arcom. És utána jött a mennyország. Lassan közeledett felém, semmi hirtelen mozdulat. Átfogta a derekamat, magához húzott. Lassan megérintette ajkaim az övéivel, majd félénken csókolni kezdett. Egyre magabiztosabban fedezte fel szájpadlásomat, s közben a legkülönfélébb érzések kavarogtak bennem. Megszűnt körülöttem a világ, egy röpke pillanatig csak ő volt meg én. A mi kis világunkban minden pillanat egy csodálatos örökkévalóságnak tűnt. De csak annak tűnt, mert amint kezdtünk belejönni a másodperc töredéke alatt a szoba másik végében pillantottam meg.
- Sajnálom – szólaltam meg ijedten. Nem tudtam mi a baj.
- A vérednek túl nagy hatása van rám. Nem akarlak veszélybe sodorni. Általában tudom kontrollálni magam, de ilyen közel még sosem kerültem hozzád – mosolyodott el. Nem is gondoltam volna, hogy ezzel fájdalmat okozok neki. Nem tudtam szóhoz jutni. Csak ültem, és reméltem, hogy nem okozok még ennél is nagyobb fájdalmat neki.
– Nyugi, nincs semmi baj – egy biztató mosoly- Szeretnéd, hogy itt maradjak?
- Igen – vágtam rá egyértelműen
- Rendben, de pihenned kell- Átölelt, és az éjszaka nagyobb részét beszélgetéssel töltöttük, majd a maradék erőm is elfogyott. Fáradtan bújtam hideg felsőtestéhez, és közben emberi gyengeségemet átkoztam. Szerettem volna több időt tölteni vele, de hát nem kell elsietni. Különösen igaz ez a vámpíroknál, mivel nem öregszenek. Ez volt a legnagyobb gondom. Hogy tarthatok így lépést Edwarddal? De ezzel még ráértem foglalkozni. Kedvesem érintése megnyugtatott, álmodozva hunytam le szemeimet, biztonságot jelentő karjai között.