1. fejezet- Váratlan támadás

Bella

A levegő hőmérséklete gyorsan esett, és egyre nehezebb volt a lélegzetvétel is. A természetnek megadva magam, kimerülten dőltem el a kristálytiszta havon. Forgott velem a világ, a pulzusom az egekben volt.
- Bella élsz még? – kérdezte letörölhetetlen vigyorral a száján édesapám, Jack. 40 éves, és elég hiú férfi létére, bár szerencsére ebben nem rá ütöttem.
Bátyám, Zac felém rohant, akkor már sejtettem hátsó szándékát, és az utolsó erőmmel arrébbgurultam, de késő volt, és egy olyan igazi Zac méretű hógolyó landolt az arcomon. Kicsivel később anya is utolért minket, és alaposan ellátta őket, a következő 10 évre elegendő hógolyót kaptak az arcukba. Egy határozott mozdulattal fölhúzott a földről, és a legközelebbi menedékhelyre igyekeztünk, de még mielőtt elérhettük volna, egy bazi nagyot kaptam a hátamba, anya csengő hangján fölnevetett. Fél perc hógolyógyártás után következett a finálé, ahol agyonlőttük egymást hógolyóval. Az győzött, aki ezek után még állva tudott maradni. Hát… mindannyian vesztettünk. Ember nincs aki ezt kibírná! Majd pihenésképp lerogytunk az egyik titkos helyünkre, és gyönyörködtünk a legszebb svájci kilátásban. Az éjszakában világított a fehér hótakaró, a távolban pedig a sielőközpont fényei világítottak csodaszép látványban részesítve minket.
Szerintem bártan kijelenthetem, hogy nekem van az egyik legjobb családom. A szüleim igazán remekül kijönnek egymással, és a bátyámmal sincsenek komolyabb összezördüléseink. Imádunk utazgatni, de a decemberi ünnepek utáni sielés mindig is a kedvencünk volt, a téli sportok különösen közel állnak hozzánk. Bár azért nem minden tökéletes. A szüleim foglalkozásáról szinte semmit sem tudok. Elméletileg apa ügyvéd, anya meg egy divatcéget vezet, de van, amikor munkába indulva egész más helyre mennek. Nem mintha nyomoznék utánuk, de egyszer el kellett vinnem az iskolába aláíratva egy papírt, és anya után mentem. Egész úton próbáltam utolérni, kiabáltam is neki, de nem hallott, majd a végén bement egy magas komor épületbe, és oda már nem engedtek be. De lehet hogy csak egy megbeszélése volt, mindig is túl nagy volt a fantáziám.
Jól eltelt az idő, vagy egy órája ültünk ott, és már mindenki csontig fagyott, ezért felfüggesztettük a lenyűgöző táj tanulmányozását ma estére, és elindultunk az itteni házunkhoz. Összeölelkezve sétáltunk a kis csapáson, és közben viccekkel, és Zac tanárai kifigurázásával szórakoztattuk egymást. 15 perc gyaloglás után mindenki nagy megkönnyebbülésére megérkeztünk. De kinél van a kulcs? Apa rá jellemző módon vázolta föl a dolgokat…
- Nem lehet, hogy nálad van a kulcs Eve? – Eve -vagyis anya- a következőképpen válaszolt.
- Kizárt dolog! – és egy hógolyóval jutalmazta a feltevést.
- De ha nem nálad van, akkor hol hagytuk el? –próbálta kimenteni magát a dolgokból
- Helyesebben szólva te hagytad el! – mondta ki Zac az igazságot
- Nem én hagytam el! Az előfordulhatott, hogy kiesetett a zsebemből, de akkor sem én hagytam el – hát igen, apa nem bírja, ha rá akarnak bizonyítani valamit.
- Nem gondoljátok, hogy már teljesen mindegy ki hagyta el a kulcsot, most inkább meg kéne keresni – anya is hozta a régi formáját, mindig ő tett igazságot közöttünk
- Visszamegyek megkeresni, de akkor dupla forrócsoki jár nekem – ajánlottam fel. Mit meg nem teszek a csokikért?!
A többiek leültek a ház előtti padra, én meg igyekeztem, mert már komolyan kezdtem fázni, és gondolom, nem csak én voltam egyedül. Futva gyorsan odaértem oda, ahol az egész napos hógolyócsatánkat vívtuk, és elkezdtem megvilágítani a telefonommal havat, hátha meglátom valahol. Amilyen szerencsés voltam, a hóesés már a hócsatánk maradékait is eltüntette, így szinte esélyem sem volt, hogy megtaláljam. Remek! Még kerestem egy kis ideig, aztán feltámadt a szél is, és gondoltam, jobb lesz, ha megyek.
Alig indultam el, olyan hóvihar támadt, hogy már komolyan kezdtem aggódni, hogy jutok haza. Teljesen ki voltam merülve, fáztam, és nagyon éhes is voltam. Futottam, ahogy csak bírtam, már nem sok volt hátra, mikor megálltam, és visszafordultam. Mintha segítségkérő kiabálás lenne. Nem lehetett nagyon messze, eldöntöttem, hogy megnézem, de előtte még küldtem egy sms-t a családomnak, hogy nincs meg a kulcs, és nemsokára otthon leszek. Elindultam a hang irányába, és megláttam egy lányt a hóban feküdni. Odarohantam hozzá, megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, mire a lány alakja furcsán megnyúlt, és elkapta a kezem, majd rohanni kezdett velem az erdőn át.
Alig kaptam lélegzethez, a szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, és minden erőmmel próbáltam szabadulni az engem szorosan tartó kéz fogságából, persze eredménytelenül. A félelem és a fáradtság együttes érzése lebénított, azt hittem itt lesz vége, de hirtelen egy emberalak tűnt fel előttünk, az engem tartó lény hirtelen lefékezett, a fejem meg nekicsapódott a kezének. Az alak emberfeletti gyorsasággal kezdett mozogni, majd éreztem, ahogy valami az elrablómhoz csapódik, majd még több fekete alak tűnt fel, és mindegyik egyszerre támadt. A szörnyeteg fájdalmasan üvöltött fel, az egész svájci Alpok az üvöltésétől zengett. Egy hideg kéz kirántott a karmai közül, de az elrablóm újra erőt vett magán, és utánam kapott. Mindhárman a földre estünk, mind a két erő maga felé próbált húzni. A többi alak a hófehér szörnyetegbe csapódott, erre az még erősebben húzott engem. A két erő hatására fájdalmasan felüvöltöttem, mire a fekete alak hirtelen elengedett, és az elrablómmal nagy sebességgel gurultunk az előttünk levő szakadék felé. A sötét alakok még mindig nem adták fel, és minden oldalról támadták a hófehér óriást. Valamiféle mágikus erőtér keletkezett körülöttünk, amely minden pórusomat el akarta szakítani egymástól. Már nem bírtam tovább, és megadtam magam a körülöttem tomboló energiának…



Huhh, első fejezet végre, pár nap múlva jön a második is. Komikat, véleményeket,kritikákat, mert nagyon sokat számítanak főleg, hogy így először írok. Köszi mindenkinek: Feeling