2.fejezet- Bizalom, hála és még egy különös érzés

NA végre sikerült föltennem, és ezt is Phoenix barátnőmnek köszönhetem. A következő fejire is várni kell sajnos, a gépemen csak rontottam. Még több időbe telik megjavítani, és addig nem tudok fejiket írni:S Na nem húzom tovább az időt, jó szórakozást, és várom a véleményeket, sokat számítanak! Előre isk öszi;)

Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Azt se tudom, hol vagyok! Próbálom magam meggyőzni, hogy minden rendben van, de valahonnan tudom, hogy nincs így. A fejem mindjárt felrobban, és még mindig a történtek hatása alatt vagyok. Ha már itt tartunk, mi is történt? Még azt sem fogtam fel. Az óriás… a sötét alakok… a támadás. Hogy éltem túl? Mit keresek itt? Ki hozott ide? Minek mentett meg? Nem mintha nem örülnék neki, de azért érdekel. Hirtelen ezernyi kérdésem volt, csak nem volt kinek feltenni őket.
A szoba, ahol feküdtem egyszerű volt, mégis rejtett valami titokzatos érzést. Volt ízlése annak, aki berendezte, az tuti. Valaki még virágról is gondoskodott, csodálatos illata volt, kár hogy nem láttam, bár az illatából kiindulva Frézia lehetett. Az egyetlen dolog, ami rontotta a hangulatot, az a lélegeztető gép volt mellettem. Hű, milyen állapotban lehettem… inkább nem gondoltam bele.
Fölkelni nem bírtam, minden sejtem külön-külön gyötrő fájdalommal égett, de közel sem érte el azt a fájdalmat, amit azon az éjszakán átéltem. Az igazat megvallva azonban jobban aggódtam most a családom miatt. Mi lett velük, miután visszamentem a kulcsért? Mindenesetre jó, hogy nem jöttek velem.
Az ablakból beáramló kellemes friss levegő hatására elálmosodtam. Egy pillanat. Kellemes friss levegő? Hova lett a svájci Alpok zord hideg száraz levegője, ami marta a tüdőm? Kinézve az ablakon óriási zöld fenyőket pillantottam meg, amik engedelmesen hajoltak meg a szél ereje alatt. A nap épp kisütött, misztikus fényt kölcsönözve az erdőnek, és a szobának. A napsugarak érintése megnyugtatott. Lehunytam a szemem, és éreztem a szobában lévő virágok finom illatát, a szél kellemes érintését, és a napsugarak melegét. Az alattam lévő szintről zongoraszó hallatszott. Meseszép dallam volt. Eszembe jutottak azok az emlékek, amikor még a családommal a hócsatákat vívtuk, amikor a tájban gyönyörködtünk, és amikor apa fogadásból kénytelen volt 5 tábla milkát venni nekem. Az utóbbi nem tudom, hogy jött ide, nem volt valami meghitt. Valószínűleg a korgó gyomrom idézte az emlékeim közé. A csöndet – és ha már itt tartunk a gondolkodásomat is- egy ajtónyílás zavarta meg. Most végre választ kapok a kérdéseimre!
Az ajtón egy orvos lépett be, barátságos tekintettel.
- Szia, Carlisle vagyok. Örülök, hogy felébredtél – még szép. Mi vagyok én? Csipkerózsika? Hát igen. Nem voltam valami jó kedvemben.
- Hogy kerültem ide?- választ akartam a kérdéseimre.
- Nagy bajban voltál, ide kellett hoznunk, hogy el tudjalak látni. Majdnem meghaltál – Hát a lélegeztető gépről nekem is leesett, gondoltam, hogy nem csak a szoba csúfításásra rakták ide.
- A családomról nem tud valamit? – féltem, hogy valami baj történt velük! A férfi megbánó képpel nézett rám. Már majdnem sírva fakadtam. Ha valami történt mondja meg!
- Sajnálom, őket nem tudtuk megmenteni - Ekkor ömleni kezdtek a könnyeim, és minden fájdalmam a tízszeresére növekedett.
Anyára gondoltam, hogy milyen jó volt érezni, ahogy megölel, és hogy nem birok létezni a hiánya nélkül. A szeretete minden bajon átsegített, mindig ott volt mellettem. De innentől kezdve nem számíthattam rá. Elvesztettem a kontrollt önmagam felett, a gyász ordítozásban, majd rángatózásban tört ki. A kezembe lőtt nyugtatók hatására kábultam estem vissza az ágyra. A külvilág kezdett elmosódni körülöttem, én meg csak zuhantam a fekete semmiség felé. Vagy legalábbis úgy éreztem. Igazából egy jéghideg erős kéz tartott, és védett meg a körülöttem lévő energiamezőtől. Hirtelen a zuhanás abbamaradt, valaki szorosan magához ölelt. A hideg érintése megnyugtatóan hatott lázban égő testemre.
- Nyugodj meg, biztonságban vagy- mondta bársonyos hangján. Elengedett, és távolodni kezdett tőlem.
- Ne hagyj itt! -Kiáltottam utána. Amilyen csak gyorsan tudtam, futni kezdtem utána, de nem bírtam. Még csak meg sem erőltette magát, és villámgyors sebességgel mozgott. Könnyedén, egy kis erőfeszítést sem téve hagyott le, miközben én minden erőmet összeszedve próbáltam utolérni.
Hirtelen megbotlottam, és elestem, de nem éreztem fájdalmat. Felkeltem, és észrevettem, hogy anya közeledik felém. Gyengéden megsimogatta az arcomat, és megölelt, majd ezt mondta:
- Minden rendben lesz! – Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, de fehér ujjával letörölte. – Bízz meg a családban, akire rábíztalak!
- Miért bíztál idegenekre? Miért kellett meghalnotok?! – Sírva fakadtam, hibáztattam mindenkit, de legfőképpen magamat, hogy én túléltem.
- Ez volt a sorsunk. A te sorsod szerint neked tovább kellett élned
- Miért beszélsz így?
- Később mindenre választ találsz majd. Az új családod sokat fog segíteni, rájuk mindig számíthatsz, ezt ne felejtsd el!
Ezzel eltűnt a semmiben, és én megint egyedül maradtam a fekete szomorúsággal. A gyász érzése majdnem felemésztett, de nem engedtem, akármennyire is fájt. Anya mindig igazat mondott, most is hallgattam rá. Lehunytam a szemem, majd az emlékeim átvették az uralmat a képzeletem felett.
Kis idő múlva magamhoz tértem, visszakerültem abba a furcsa szobába. Valaki az ágyam mellett ült, és nézte, ahogy alszom, pontosabban aludtam. Most már nagyon is ébren voltam. Amint ránéztem, furcsa hasonlóságot fedeztem fel az első álomalakom, és közötte.
- Köszönöm! – csak ennyit bírtam mondani
- Nincs mit megköszönnöd Bella! – Szomorúan nézett rám fekete szemeivel. Valamit tennem kell, nem akarom, hogy szomorú legyen.
Nagy erőfeszítésekkel felültem, és megöleltem. Az illata mámorító volt, és a bőre hidege is ismerős volt. Visszaölelt, majd eltolt magától, és végigsimított az arcomon.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!
- Meglátom, mit tehetek - mosolyodtam rá
- Pihenned kell, Carlisle leszedi a fejem és kizavar, mert nem hagylak aludni
- Teljesen jól vagyok, de csak ha itt vagy! – nem akartam, hogy elmenjen.
- Itt maradok, ha hajlandó vagy pihenni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Ezzel a kijelentésével, nem nagyon volt értelme vitatkozni. Így nyugodt lehettem, és igaza volt, tényleg pihenésre volt szükségem.
- Rendben. Hogy kerültem ide? Mondd el mi történt!
- Nem arról volt szó, hogy pihensz? – Hogy tudnék úgy pihenni, hogy nem tudom, hol vagyok, és hogy mi történt? – Apám hozott ide, mert amikor megpróbáltunk megmenteni, súlyosan megsérültél.
- Mióta vagyok itt? – egyszerre millió kérdés jelent meg a fejemben, amire most azonnal választ akartam.
- Kb. 2 hete- Hű, tényleg jól elintézhettek. –De most már tényleg pihenned kell!
- Csak még egy utolsó kérdés – Tényleg az utolsó. Éreztem, hogy csukódnak a szemeim. – Hogy hívnak?
- Edward – Nemes egyszerűséggel ejtette ki, egy ellenállhatatlan féloldalas mosoly keretében.
Szerettem hallani a hangját, olyan tisztavolt, megnyugtatott. Egy dalt dúdolt a fülembe, amitől könnyen álomba merültem, és majd csak az éjszaka közepén ébredtem fel. Az alvás most nyugodtan telt, szinte teljesen kipihentem magam. Amikor fölébredtem, számítottam arra, hogy Edward nem lesz ott, hiszen biztosan neki is van jobb dolga, minthogy ott üljön egész nap mellettem, míg én kényelmesen szunyálok, de legnagyobb örömemre ott találtam mellettem, és amikor kinyitottam a szemem, már egészen beesteledett. A holdfény tökéletesen világította meg hibátlan arcvonásait, komolyságot kölcsönözve bámulatos tekintetének. Angyali féloldalas mosolyával köszöntött.
- Egész sokat aludtál
- Igen, jobban is érzem magam, de nagyon éhes vagyok, hálás lennék 2 tábla csokiért – Erre elmosolyodott.
- Gondolod, hogy pont csokit fogunk neked adni? – kérdezte nevetve
- Igazából nekem teljesen mindegy, már bármit megennék.
- Hát igen, az infúzió nem valami tápláló. Hozok neked valamit.
És elindult kifele a szobából. Én is fölkeltem, és az első lépésnél akkorát estem volna, ha nincs ott, és nem kap el. Meglepődve nézett rám, és megkérdezte:
- Hova indultál? – Nagyon jó kérdés! Ugyanis fogalmam sincs.
- Tényleg. Hol is van a fürdő? – Már nagyon kellett.
- Az emelet végén jobbra – tájékoztatott. – De hogy akarsz elmenni odáig? – És megint egy remek kérdés, ebbe se gondoltam bele.
- Gondoltam segítesz elmenni a folyosó végéig, onnan meg csak elboldogulok majd.
Így is történt. Könnyedén elvitt, és lerakott az ajtó előtt. A többi része már nehezebb volt, de hát csak megbíróztam vele. Visszabotorkáltam a szobámba, és nehézkesen felmásztam az ágyamra, majd hátradőltem, és kapkodtam a levegőt. Mindenem sajgott. Akkor végignéztem a testemen, és mindenhol kék, zöld foltok borították és sok volt a belső vérzéses terület is. A nyílt sebeimet fertőtlenítették – még lehetett érezni a szer szagát- majd bekötötték. A jobb lábam gipszben volt, a kezeimen, meg igazából mindenhol apró vágások voltak. Csak elképzelni tudom szerencsére, hogy nézhetett ki az arcom. Nem tudtam sokáig ezen gondolkozni, mert Edward rögtön megjelent az ajtóban egy nagy tányér finom makarónival a kezében. Meglepetésemre még jött pár vendégem. Egy ellenséges, szupermodell kinézetű szőkeség lépett be egy kétméteres szekrénnyel az oldalán. Őket követte egy félig akkora, fekete, rövid hajú lány színtiszta kíváncsisággal az arcán. Mögötte jött egy szőke fiú, aki úgy nézett rám, mint aki föl akar falni, gondolom még nálam is éhesebb lehetett. Utoljára Carlisle, és a felesége jött be.
Mindannyian szinte teljesen különböztek egymástól, mindenkinek saját, rá jellemző tulajdonsága volt. Carlisle vezető, irányító szerepet töltött be, nem is csoda, hisz ő a családfő. A mellette lévő barátságos nő pedig biztatóan nézett rám, ellentétben a szőke szépséggel aki rideg tekintettel méregetett. Még csak most láttam őket először, különös, apró dolgokat vettem észre, amik először fel sem tűntek, mert a személyiségükkel voltam elfoglalva. Mindnek ugyanolyan fakó, fehéres árnyalatú a bőre, és erőt sugárzó alakjuk van. Az eddig átéltek alapján aligha lehetne elmondani róluk, hogy emberek. Ahogy bejöttek, különösen megváltozott valami a szobában, mintha energiamező árasztotta volna el.
Edward biztatóan mellém lépett, letette az asztalra a makarónim, majd –a legnagyobb megdöbbenésemre- megfogta a kezem. Úgy tűnt, nem csak engem ért váratlanul, ugyanis a szőke szupermodell bizarr pillantást intézett felém, de nem sokáig foglalkoztam vele, Edward magára vonta a figyelmem.
- Ők itt a családom, ideje bemutatnom őket. Carlisle-t már ismered, a felesége Esme. 4 fogadott testvérem van: Rosalie –mutatott az undok szőkeség felé- Emmett, Alice és Jasper.
- Sajnáljuk, ami a családoddal történt, mindent meg fogunk tenni, hogy segítsünk – mondta anyai törődéssel Esme
- Köszönöm, amit értem tettetek -teljes hálával tartoztam nekik, azért mert megmentettek, bár azt még mindig nem tudom, hogyan.
- Sokat kell még pihenned, valamit azonban tudnod kell rólunk- erre mindenki komoly fejet vágott
- Tudom, hogy nem emberek vagytok, erre már magamtól is rájöttem. Különben hogy bántatok volna el azzal a fehér óriással, vagy nem is tudom mi volt az. És ott van még a hideg érintés, amit mindig érzek, amikor Edward megérint. És az a különös energia, amit akkor érzek, amikor valaki a szobámban van.
- És rájöttél már arra, hogy pontosan mik vagyunk? – kérdezte Carlisle teljesen fölöslegesen. Ha tudtam volna, akkor azzal kezdtem volna.
- Nem, fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen mik vagyok. – gyanítottam, most valami számukra nehéz dolgot próbáltak elmondani, de engem már semmi sem tudott meglepni.
- Vámpírok – mondta Edward bársonyos hangján

Hirtelen lehűlthűlt a levegő, és az energiamező, ami eddig békésen lebegett körülöttünk, most szikrázott, de nem értettem miért. A többiek a válaszomra vártak, de nem tudtam megszólalni, hirtelen valami nyomasztani kezdett, és az érzéseim kavalkádja vette birtokba elmém, az irányításom nélkül.
A következő pillanatban az ablak szilánkokra tört és furcsa lények tömkelege áramlott be az eddig nyugodt, kicsiny kis szobába. Ezzel egy időben Edward karja fonódott körém oltalmazva, és a kitört ablakon át száguldott felém az erdő sötét fái közé.

1. fejezet- Váratlan támadás

Bella

A levegő hőmérséklete gyorsan esett, és egyre nehezebb volt a lélegzetvétel is. A természetnek megadva magam, kimerülten dőltem el a kristálytiszta havon. Forgott velem a világ, a pulzusom az egekben volt.
- Bella élsz még? – kérdezte letörölhetetlen vigyorral a száján édesapám, Jack. 40 éves, és elég hiú férfi létére, bár szerencsére ebben nem rá ütöttem.
Bátyám, Zac felém rohant, akkor már sejtettem hátsó szándékát, és az utolsó erőmmel arrébbgurultam, de késő volt, és egy olyan igazi Zac méretű hógolyó landolt az arcomon. Kicsivel később anya is utolért minket, és alaposan ellátta őket, a következő 10 évre elegendő hógolyót kaptak az arcukba. Egy határozott mozdulattal fölhúzott a földről, és a legközelebbi menedékhelyre igyekeztünk, de még mielőtt elérhettük volna, egy bazi nagyot kaptam a hátamba, anya csengő hangján fölnevetett. Fél perc hógolyógyártás után következett a finálé, ahol agyonlőttük egymást hógolyóval. Az győzött, aki ezek után még állva tudott maradni. Hát… mindannyian vesztettünk. Ember nincs aki ezt kibírná! Majd pihenésképp lerogytunk az egyik titkos helyünkre, és gyönyörködtünk a legszebb svájci kilátásban. Az éjszakában világított a fehér hótakaró, a távolban pedig a sielőközpont fényei világítottak csodaszép látványban részesítve minket.
Szerintem bártan kijelenthetem, hogy nekem van az egyik legjobb családom. A szüleim igazán remekül kijönnek egymással, és a bátyámmal sincsenek komolyabb összezördüléseink. Imádunk utazgatni, de a decemberi ünnepek utáni sielés mindig is a kedvencünk volt, a téli sportok különösen közel állnak hozzánk. Bár azért nem minden tökéletes. A szüleim foglalkozásáról szinte semmit sem tudok. Elméletileg apa ügyvéd, anya meg egy divatcéget vezet, de van, amikor munkába indulva egész más helyre mennek. Nem mintha nyomoznék utánuk, de egyszer el kellett vinnem az iskolába aláíratva egy papírt, és anya után mentem. Egész úton próbáltam utolérni, kiabáltam is neki, de nem hallott, majd a végén bement egy magas komor épületbe, és oda már nem engedtek be. De lehet hogy csak egy megbeszélése volt, mindig is túl nagy volt a fantáziám.
Jól eltelt az idő, vagy egy órája ültünk ott, és már mindenki csontig fagyott, ezért felfüggesztettük a lenyűgöző táj tanulmányozását ma estére, és elindultunk az itteni házunkhoz. Összeölelkezve sétáltunk a kis csapáson, és közben viccekkel, és Zac tanárai kifigurázásával szórakoztattuk egymást. 15 perc gyaloglás után mindenki nagy megkönnyebbülésére megérkeztünk. De kinél van a kulcs? Apa rá jellemző módon vázolta föl a dolgokat…
- Nem lehet, hogy nálad van a kulcs Eve? – Eve -vagyis anya- a következőképpen válaszolt.
- Kizárt dolog! – és egy hógolyóval jutalmazta a feltevést.
- De ha nem nálad van, akkor hol hagytuk el? –próbálta kimenteni magát a dolgokból
- Helyesebben szólva te hagytad el! – mondta ki Zac az igazságot
- Nem én hagytam el! Az előfordulhatott, hogy kiesetett a zsebemből, de akkor sem én hagytam el – hát igen, apa nem bírja, ha rá akarnak bizonyítani valamit.
- Nem gondoljátok, hogy már teljesen mindegy ki hagyta el a kulcsot, most inkább meg kéne keresni – anya is hozta a régi formáját, mindig ő tett igazságot közöttünk
- Visszamegyek megkeresni, de akkor dupla forrócsoki jár nekem – ajánlottam fel. Mit meg nem teszek a csokikért?!
A többiek leültek a ház előtti padra, én meg igyekeztem, mert már komolyan kezdtem fázni, és gondolom, nem csak én voltam egyedül. Futva gyorsan odaértem oda, ahol az egész napos hógolyócsatánkat vívtuk, és elkezdtem megvilágítani a telefonommal havat, hátha meglátom valahol. Amilyen szerencsés voltam, a hóesés már a hócsatánk maradékait is eltüntette, így szinte esélyem sem volt, hogy megtaláljam. Remek! Még kerestem egy kis ideig, aztán feltámadt a szél is, és gondoltam, jobb lesz, ha megyek.
Alig indultam el, olyan hóvihar támadt, hogy már komolyan kezdtem aggódni, hogy jutok haza. Teljesen ki voltam merülve, fáztam, és nagyon éhes is voltam. Futottam, ahogy csak bírtam, már nem sok volt hátra, mikor megálltam, és visszafordultam. Mintha segítségkérő kiabálás lenne. Nem lehetett nagyon messze, eldöntöttem, hogy megnézem, de előtte még küldtem egy sms-t a családomnak, hogy nincs meg a kulcs, és nemsokára otthon leszek. Elindultam a hang irányába, és megláttam egy lányt a hóban feküdni. Odarohantam hozzá, megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, mire a lány alakja furcsán megnyúlt, és elkapta a kezem, majd rohanni kezdett velem az erdőn át.
Alig kaptam lélegzethez, a szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, és minden erőmmel próbáltam szabadulni az engem szorosan tartó kéz fogságából, persze eredménytelenül. A félelem és a fáradtság együttes érzése lebénított, azt hittem itt lesz vége, de hirtelen egy emberalak tűnt fel előttünk, az engem tartó lény hirtelen lefékezett, a fejem meg nekicsapódott a kezének. Az alak emberfeletti gyorsasággal kezdett mozogni, majd éreztem, ahogy valami az elrablómhoz csapódik, majd még több fekete alak tűnt fel, és mindegyik egyszerre támadt. A szörnyeteg fájdalmasan üvöltött fel, az egész svájci Alpok az üvöltésétől zengett. Egy hideg kéz kirántott a karmai közül, de az elrablóm újra erőt vett magán, és utánam kapott. Mindhárman a földre estünk, mind a két erő maga felé próbált húzni. A többi alak a hófehér szörnyetegbe csapódott, erre az még erősebben húzott engem. A két erő hatására fájdalmasan felüvöltöttem, mire a fekete alak hirtelen elengedett, és az elrablómmal nagy sebességgel gurultunk az előttünk levő szakadék felé. A sötét alakok még mindig nem adták fel, és minden oldalról támadták a hófehér óriást. Valamiféle mágikus erőtér keletkezett körülöttünk, amely minden pórusomat el akarta szakítani egymástól. Már nem bírtam tovább, és megadtam magam a körülöttem tomboló energiának…



Huhh, első fejezet végre, pár nap múlva jön a második is. Komikat, véleményeket,kritikákat, mert nagyon sokat számítanak főleg, hogy így először írok. Köszi mindenkinek: Feeling

Prológus- Edward

Teljes sebességgel futottam, hogy, megmentsem azt a lányt, aki számomra a világot jelentette. A fák elmosódtak körülöttem, és ahogy egyre jobban közeledtem a csatához, egyre több sötét erő készült végezni velem. Esélytelen volt szembeszállnom velük, de nem volt más választás. Végre fölcsillant a remény, hogy újra láthatom kedvesem, még egyszer nem veszíthetem el! Milliónyi gondolat kavargott a fejemben, nem voltam képes tisztán gondolkodni, elvesztem az érzések sokasága közt. Ahogy kiértem a biztonságot jelentő erdőből, egyre több démon esett nekem. Mindenáron próbáltak megállítani, meg akarták akadályozni, hogy megmentsem azt, akihez a legjobban ragaszkodtam. Ahogy a harctér közepe felé haladtam, egyre több volt az ellenség, és egyre furcsább gyanakvás vett körül. Eddigi létezésem során összesen nem öltem még annyi démont, mint abban a röpke percben, ahogy egyre bentebb haladtam. Mikor elértem a tér közepét, villámként jött a felismerés, hogy az egész hiábavaló volt. Hátam mögött az ellenség ördögien kacagott fel, azt, akit a legjobban szerettem, elvesztettem…