4.fejezet - Rosalie esküje

Reggel fáradtan ébredtem, minden egyes tagom ólomként nehezedett a barna ógörög mintás ágyra. Szemem Edwardot kutatta a fehér szobában, és hatalmas megkönnyebbülésemre hamar meg is találta. Az ágy melletti fotelben ült letörölhetetlen vigyorral az arcán.

- Tudtad, hogy beszélsz álmodban? – kérdezte ugyanazzal a kaján vigyorral a száján

- Nem egészen. Még senki sem figyelmeztetett rá. Mit mondtam? – kérdeztem. Nem nagyon érdekelt miféle hülyeséget kotyoghattam el, de legalább megnevettette

- Semmi rosszat – mosolygott tovább –Ideje lemenni. Carlisle hozott neked üdítőt

- Remek, olyan szomjas vagyok

- Oh, hát nálam biztos, hogy nem jobban – milyen jó kedve van ma reggel – Egészen fel fog frissíteni

- Ha te mondod… - tényleg nem értettem az egészet.

Lent egy fehér absztrakt mintás bögre várt oda nem illő rózsaszín szívószállal, és a poén kedvéért valaki még koktélesernyőt is tett bele. Ezek mérgezett egeret csapoltak, vagy mi? Teljesen elment az eszük! Emmett szólalt meg.

- Szerencsére idejében fölkeltél, így megnézhetem első vámpírcselekedeted. Csak rajta – biztatott –De egy húzásra!

- Oh, oh – leesett!!!A bögre tele volt vámpírvérrel. Bizonytalanul botladoztam felé, és közben azon járt az eszem, hogy kerülhetném ki, hogy megigyam.

- Így gyorsabban fogsz gyógyulni. A te esetedben ez most létfontosságú – biztatott Edward is

Na jó. Ha ennyire fontos nincs más választásom. A legnagyobb határozottsággal, ahogy csak tőlem telt megfogtam és inni kezdtem. Meglepően finom volt, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a bögre kiürült, és tombolt bennem az energia.

- Hű, ez mindig ilyen hatásos? – kérdeztem felélénkülten

- Eddig még nem próbáltuk. Carlisle ötlete volt – válaszolt Emmett

- Még egy napot itthon kell pihenned, holnap pedig jöhetsz velünk a gimibe – mondta Edward

- Na ne már, nem birok ki egy teljes napot! – panaszkodtam

- A belső sérüléseid nem gyógyulnak olyan könnyen – figyelmeztetett a hátam mögött Carlisle. Fogalmam sem volt, mióta állt ott

– Ma még muszáj pihenned, és még amúgy is hátra van a beíratásod. Na jól van, nektek ideje indulni –intett a többiek felé – Bella, neked meg Esme csinál reggelit, addig menj föl pihenni

Elköszöntem Edwardtól, aztán azt tettem amit Carlisle mondott. Úgy éreztem ez volt eddigi életem legunalmasabb és legnyomasztóbb napja. Esme felhozta a reggelit, majd beszélgettünk a családja – ami most már az enyém is- történetéről, a terv második részéről - amiről Edward meg én tegnap este lemaradtunk-, de főképp Edwardról. Szerettem volna többet megtudni róla. A vámpírok tulajdonsága is sokszor szóba jött, például: hogy válhat valaki vámpírrá, és hogy halhatnak meg? Na nem mintha meg akartam volna ölni őket, nem is tudtam volna. De tudnom kellett, mégis csak vámpír családom van. A délelőtt jól eltelt, ahogy Esmevel beszélgettem, de a délután hátralévő része maga volt a pokol. Teli voltam energiával, mégsem mehettem sehová Edward külön kérésére. Az idő csigalassan vánszorgott, de valahogy csak kibírtam.

Egy örökkévalósággal később Edward megjelent az ablakomban. Örömömben fölugrottam, és el is estem volna, ha nem kap el és ültet vissza szokásos gyorsaságával az ágyamra.

- Csak lassan. Még nem gyógyultál meg teljesen. Ma este kapod meg a második bögrét, de nem visszük túlzásba. Nem tudjuk hosszabb távon hogy hat az emberek szervezetére, nem akarjuk, hogy bajod legyen.

- Úgy örülök, hogy itt vagy! Nem tudtam hova lenni egész nap- panaszkodtam

- És még egy ilyen este vár rád – szomorodott el ő is

- Dehogy! Veled együtt már közel sem lesz olyan! Kifejezettem kellemes lesz – mosolyodtam el

Ez őt is felderítette. Egy villámgyors mozdulattal már a karjaiban is voltam, és megcsókolt. Mint az első alkalommal, most is elleptek az érzések, és megint a saját kis világunkba csöppentünk. A varázslatból megint ő szakított ki. Finoman eltolt magától, majd az ölébe kapott.

- Menjünk le, a többiek már várnak.

Megint összeült a csapat a nappaliban. Jasper és Rosalie már a terv második részét beszélték meg egymással, míg Esme és Alice vacsorát főzött nekem. Előre szóltam, hogy nem vagyok éhes, a vámpírvér ugyanis eléggé tápláló, de ők ragaszkodtak, hogy egyek valami emberi ételt is. Hogy kompromisszumra jussunk, megegyeztünk egy könnyű és némiképp tápláló desszertben, a kaszinótojásokban. Megköszöntem kedvenc testvéremnek, Alicenek, és újdonsült nevelőanyámnak Esmenek is, mire mindkettő elkezdett ölelgetni, mint egy cuki kis házi kedvencet. Tapintatosan kibontakoztam az ölelésükből, majd a tányérommal a nappaliba egyensúlyoztam, és lehuppantam Edward mellé és hozzákezdtem a vacsimhoz. Először Carlisle szólt hozzám.

- Jobban vagy már Bella?

- Igen, annyi energia van bennem. A vámpírvér tényleg hatott – néztem rá hálásan

- Örülök neki, holnap ugyanis szükséged lesz az erődre. Edwarddal úgy döntöttünk, hogy beíratunk Washington állam egyetlen vámpíriskolájába. Aro ma 5 órakor vár minket

- Ő a Volturi egyik tagja ugye? Esme mesélt róla ma délelőtt. De ő tudja, hogy ember vagyok?

- Nos örülök, hogy már hallottál róluk. Az utóbbi kérdésedre visszatérve, még nem mondtam neki. Telefonon beszéltünk, és még csak végig sem hallgatott volna. Nehéz lesz meggyőzni őket, de Alice látta, hogy menni fog. Ha minden jól megy, te leszel az első ember ebben az iskolában.

- Hű. Hát kíváncsi vagyok már a 3 öregre – mondtam. Nem igazán tudtam erre mit mondani. Kicsi szorongás azért volt bennem, de tudtam, hogy Edward is ott lesz tehát minden rendben lesz.

Hangos röhögés hallatszott a nappali másik feléből. Emmett szólalt meg:

- Hű de vagány a kiscsaj, de ha adhatok egy tanácsot, ne nagyon nevezd így őket, igen sértődékenyek. A saját érdekedben… - A sokatmondó mondat végét nem mondta ki hangosan. Nem is kellett, rögtön megértettem.

- Most kivételesen igaza van Emmettnek , majd gondold meg mit mondasz – féltett Edward

- Minden rendben lesz – nyugtattam

- Remélem is. 2 heted van összeszedni magad, aztán Rosalieval Olaszországba mentek- szólt közbe Jasper

- Miért pont oda? – érdeklődtem

- Na mégis miért?! Ne értetlenkedj már annyit – zümmögött Rosalie a fülembe – A vámpírok szülőföldjére megyünk, egyenesen Rómába – világosított fel

- Ja, most már értem

- Őszintén kétlem – kötekedett már megint

- Úgy gondolod?- fakadtam ki - Ott él a legtöbb vámpír, így könnyen elvegyülhetünk közöttük, és ott nehezen találnak ránk a démonok. Ha mégis kiszúrnának, a többi vámpír elintézi őket, még mi szépen olajra lépünk. Ezért ugye? – már meguntam, hogy folyton csak sérteget - Veled ellentétben én még használom az agyam

Lehet, hogy az utolsó mondatot hanyagolnom kellett volna. Ugyanis amint leesett neki ártatlan kis megjegyzésem, pillanatok alatt felpattant Emmett mellől, és a nyakamnak esett, majd a falhoz szorított. A többieknek még csak cselekedni sem volt ideje. Szívem hangosan dobogott, ahogy próbáltam eltaszítani magamtól. Szerencsémre Edward gyorsan reagált. Hatalmas erővel taszította el Rosaliet, aki nekicsapódott a nappali krémszínű falához útközben kettétörve a kecses kis barna dohányzóasztalt, amin a maradék vacsorám pihent. A becsapódás helyén nagyban leomlott a vakolat, a téglát Rosalie vére dekorálta ki. Ijedten próbált menekülni Edward elől. Egyenesen a ház mögött elterülő sötét erdőbe rohant, Edwarddal a nyomában. Szomorúan néztem utánuk. Mindez nem történt volna meg, ha tudom tartani a szám.

- Jól vagy? – kérdezte Alice

- Minden rendben – hazudtam

- Nyugi, kb 5 perc múlva visszajönnek. Rosalienak lesz egy pár kék zöld foltja, de semmi komoly – biztatott, majd Esme felé fordult- Drága Anya, ugye elvihetem Bellát egy kis vásárlásra Port Angelesbe? Égetően szüksége van neki néhány új cuccra, és most nyílt egy remek bolt a kedvenc pizzériánk mellett

- Rendben, de vigyázz rá – mondta aggódva Esme

- Nem lesz semmi baj – bizonygatta Alice – Láttam
- Jól van, jól van. De visszafelé ugorj be egy üveg 0 negatívért a Dark Night-ba. Tegnap elfogyott.

- Ááááá, szuper!

És azzal legkedvesebb testvérem magával húzott az emeletre, majd megdobott egy fekete csőnadrággal, egy testhez simuló vörös, de elegáns felsővel, amire a STAR fölírat volt felvarrva, és elém tolt még egy magas sarkú, hosszúszárú fekete csizmát.

- Nem igazán az én stílusom – mutattam a ruhák felé

- Igen, de most vásárolni megyünk. Nem adhatok rád egy sima fehér pólót, egy béna bő nacival. Öltözz fel, és nézd meg hogy állnak – győzködött

- Na jó. Rendben. Egyébként van választásom? – kérdeztem reménykedve

- Nem sok. Na, gyerünk már. Tetszeni fog

Nagy duzzogva elhúztam a ruhákat, majd kérdően néztem rá.

- Hol öltözzek át?

- Hát átöltözhetsz a gardróbszekrényemben - mutatott egy csupa polc és vállfás szekrényekkel teli helyiség felé – vagy elmehetsz az emelet másik végébe, a fürdőszobába is – gúnyolódott

- A gardrób is megteszi – fintorogtam, majd mindketten felnevettünk

Fölöltöztem, majd körülnéztem az óriási gardróbban. Vagy 10 különböző méretű ruhaállvány, 4 tükör, 3 fiókos szekrény és minimum 5 cipős szekrény, és megannyi polc sorakozott a kör alakú szobában. A tükröket egy-egy lámpa világította meg, a többi ruhákra csak diszkrét fény esett. Ezen a ponton a lányok többsége hanyatt dobta volna magát, és sikítozott volna örömében, és én is ugyanígy tettem volna még egy pár nappal ezelőtt. Csakhogy az utóbbi időben annyi mindent láttam, hogy az ilyen túlságosan földi dolgok már nem nyűgöztek le. De azért a maga módján szépen kivitelezett volt. Odasétáltam az egyik tükörhöz, és végignéztem magamon. El kell ismernem, Alice tényleg jól válogatott. A ruhák tökéletesen passzoltak rám. Kicsit sem fértek bele eddigi ízlésembe, de most valahogy szívesen viseltem őket. Kimentem a gardróbból, és manöken módjára végigbillegettem magam a szobán. Alice rám villantott vakító mosolyát, karon fogott és elindultunk a földszintre.

- Megint egy jól sikerült választás – dicsérte meg magát

- Igen, tényleg jó, és még kényelmes is – értettem vele egyet

- Szerinted Edward mit szólna hozzá?

- Neki jobban fog tetszeni a hálóing, amit a Label Street-en veszünk majd – kacsintott rám

Egy perc múlva már hajtottunk is Alice kedvenc sárga Verdájával az egyik főúton Port Angeles felé. Alice rengeteget csacsogott, de jó volt hallgatni. Most nem éppen vágytam a gondolkodásra, mégis előtörtek belőlem a múlt emlékei még a régi életemből, de most nem akartam elhagyni magam. Egy olyan világba kerültem, ahol ha nem vigyázok könnyen meghalhatok. Igaz, hogy egy egész vámpír család támogat, de ez csak egy ideig vígasztalt. Féltem az újabb támadásoktól, és hogy egyszer már nem fognak tudni megvédeni. De volt egy másik félelmem is. Egy sokkal nagyobb, és erősebb. Szívből rettegtem attól, hogy valamelyik családtagom elveszhet, miközben engem próbálnak megvédeni. Nem akartam őket veszélynek kitenni. Ez egy picit ironikusan hangzott, hisz én kerültem bele egy idegen világba, én szorultam védelemre, és mégis én féltettem őket. De az is nyilvánvaló volt, hogy nem kellene küzdeniük egy csomó démonnal, ha engem odaadnának önként a démonoknak. Ezt persze csak Rosalie tette volna meg, mindenki más hallani sem akart volna erről, főként nem Edward. Rosalie volt a másik gondom. Teljesen tisztában voltam azzal, hogy miért viselkedik velem így. Ember vagyok,jó hogy szemétkedik, és gyűlöl. Részben meg is értettem, de mindenáron változtatni akartam ezen, bár legutolsó cselekedetem nem éppen ezt mutatta…

- Bella???? Bella itt vagy?????

- Igen, bocsi Alice. Elgondolkodtam, sok minden történt velem mostanában… - szabadkoztam

- Semmi baj kicsim, idővel minden jobb lesz – vígasztalt

- Igen? Honnan tudjam? Mi lesz, ha veletek is történik valami? Már nem bírom…

A könnyeim és a gyász átvette felettem az uralmat. Leomlott az a gyenge kis gát az elmémben, ami fogva tartotta a mindig kitörni készülő fájdalmat, és elkeseredettséget. Ennyit az erőlködésemről. Pedig annyira igyekeztem ezt elkerülni, de hát egyszer túl kell ezen esni. Alice átölelt, és vigasztalóan simogatta a hátamat. Nem próbált meg csitítani, hagyta hogy kiadjam magamból az elmúlt napokban felgyülemlett feszültséget, és kétségbeesést. Kis idővel később összeszedtem magam, újraépítettem a valamivel már erősebb gátat bennem, letöröltem maradék könnycseppjeimet az arcomról. Már Port Angeles külvárosában voltunk, így Alice hozott nekem forró csokit, és megbeszéltük az egészet. Jólesett valakivel megosztani a terhet, ami mostanság rám nehezedett, és Alice tökéletes hallgatóság volt. Alig ismertük egymást mégis ő lett a legjobb barátnőm. Támaszt nyújtott, segített, és megvigasztalt, de nem hitegetett azzal, hogy majd minden könnyebb lesz. Nem is lett volna értelme. Tisztában voltam azzal, hogy kemény időszak elé nézek…

Az este nagyobb részét vásárlással töltöttük, majd az egyik olasz étteremben ettem egy pizzát. Alice az illem kedvéért rendelt magának egy kólát, amit szintén én ittam meg. Már elég késő volt, amikor a rengeteg új holmival a kocsi hátuljában hazafelé autóztunk. Ránéztem a kocsi órájára, 12:30 volt. Pontosan nem tudtam, mi vár rám otthon, hogy Edward mérges lesz-e

- Alice… Edward mit fog szólni, hogy csak így eljöttem? – kérdeztem meg óvatosan

- Nyugi, örülni fog, hogy végre szórakoztál egy kicsit. Ne aggódj fölöslegesen, lesz még amiért érdemes – Ezen a sokatmondó megjegyzésen inkább nem gondolkodtam el. Nem akatam elrontani egy ilyen jó estét további gyötrődéssel. Jó volt, hogy beszélgettünk Alice-el, a feszültség elpárolgott belőlem, végre őszintén tudtam mosolyogni.

- Köszi – mondtam, de már nem kaptam választ.

Alice szeme ködös volt. Egy látomás. Majd a következő pillanatban a kocsi nekicsapódott egy alaknak, aki az út közepén állt. Nyílegyenesen kirepültem a szélvédőn, de szerencsére Alice elkapott a levegőben. Tompa puffanással értünk földet. Alice lábamra állított, és védelmezően elém állt. És ekkor végre volt alkalmam megnézni a támadónkat. Magas, szőke, egyenes hajú nő, félelmetes fekete szemekkel. Különös, furcsa energia lengte körül, csak úgy vibrált az éjszakai sötétben. Ránk kacsintott, majd nagy sebességgel közvetlenül előttem rátámadt Alice-re. Az ütközés energiája a háttérbe taszított, le egyenesen az út melletti meredek völgybe, de egy erős, és védelmező kar megmentett a halálos zuhanástól…

(Este 6 óra körül a nappaliban történt konfliktus után. Edward szemszöge)

Nem volt nehéz utolérnem Rosaliet. Én voltam a leggyorsabb egész Amerikában, ráadásul roppant dühös voltam rá. A családom minden tagja tisztában van már azzal, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem Bellába. Az hogy ember, természetessége miatt csak még vonzóbbá tette. Tele volt élettel, reménnyel, szeretettel, és Rosalie őt akarta megsebezni. Tisztában kellett lennie a következményekkel, mégis gondolkodás nélkül neki ugrott. Vajon miért gyűlöli ennyire őt, hogy saját életét képes kockáztatni egy ilyen kis beszólás miatt? Persze nem én ölném meg. Nem is szándékoztam megtenni. Csupán csak egy esküt akartam, és ezzel ő is tisztában volt. Tudta, hogy tudom az egyetlen, és kicsit sem lényegtelen titkát. Egyenesen a Volturinak tett keresztbe még jó régen. Kevesen tudják, talán senki más rajtam kívül, hogy ő a legidősebb a Cullen családban. De én tudtam, és a történetét is. Nem direkt. Eleinte nem tudtam kontrollálni tehetségem, és mindenki fejében megfordultam akaratom ellenére is. Ez is így derült ki, de hallgattam róla neki tett ígéretem miatt. De most minden megváltozott. Bella életére tört, és ha lehetőség lesz rá, megint megteszi, azt meg nem hagyhattam. Bella jelentette számomra az életet, nem hagyhattam, hogy bármi baja is essen. Így hát kénytelen voltam megszegni néhány szabályt...

Rosalie megállt egy ismerős helyen. Az erdőnek azon részén, ahol engem, mint újszülött vámpírt megtaláltak, és magukhoz vettek egy évszázaddal ezelőtt. Felém fordult.

- Tudod, mit akarok – kezdtem – Ne bonyolítsuk túl a dolgot.

- Az esküt – mondta halkan – Hogyne tudnám

- Akkor az a legegyszerűbb, ha minél előbb túlesünk rajta

- Tudod mit? Hagyjuk ezt az egészet. Egyszerűen bízz meg bennem – mondta olyan gyengéden, ahogy csak tudta, közben lassan közeledett felém, megérintette a kézfejem

- Arról ne is álmodj! – mondtam határozottan – Itt most nem nyerhetsz! Fogd fel végre!

- Hát jó – az összes reményeltűnt a hangjából

Rosalie egy keresztet rajzolt körmével bal mellkasa fölé, kibuggyanó vérét a medálján lévő Cullen címerre csöpögtette.

- Ismételd utánam – szóltam – Én, Rosalie Hale, a Cullen család tagjaként ígérem, és esküszöm, hogy ameddig a feladatom kívánja, az életem árán is megvédem Bella Cullent. Ha nem sikerült teljesítenem feladatomat, vállalom a Cullenek haragját, és Edward Cullen fel lesz mentve titoktartási kötelezettségei alól.

- Én, Rosalie Hale, a Cullen család tagjaként ígérem, és esküszöm, hogy ameddig a feladatom kívánja, az életem árán is megvédem Bella Cullent. Ha nem sikerült teljesítenem feladatomat, vállalom a Cullenek haragját, és Edward Cullen fel lesz mentve titoktartási kötelezettségei alól.

A számomra egyre idegenebbé váló szőke vámpír most a földre rogyott, látszólag minden energiáját elszívták az eskü szavai.

Ahogy a Cullenek még az 1800-as években kitalálták az esküt, pontosan hajtottuk végre. Pontosan, és egyértelműen kellett fogalmaznom is, különben talál egy kiskaput, amit ellenünk fordíthat. Ennek az eljárásnak is története van, mint a családunkban mindennek. Még Carlisle és Jasper találták ki, egy régi családtagunk Near kedvéért. Akkoriban a Volturi hadban állt egy másik nagy vámpírkirálysággal. Near megzsarolta családunkat, hogy kiad az ellenséges vámpíroknak. Carlislenak dönteni kellett, és a többieknek is. Mindenki Near ellen szavazott. Akkor Jasperrel megalkották az esküt. Az X jelképezi az ígéretedet, a címer a többieket, a vér pedig a Cullenek haragját. Egy szokatlanul kegyetlen büntetés, amit csak egy vámpír át tud élni. Hemoglobint, és folyékony ezüstöt csöpögtetnek az áldozat vénáiba, majd az elkezd hatni és szépen lassan egyesével az erei fölrobbannak elégetve a vámpírt, elviselhetetlen fájdalmak közben. A mi fajtánk „allergiás” a hemoglobinra, és az ezüstre. Szerencsére a másodikra már a démonok is, ezernyi démont öltünk már meg a legkülönfélébb ezüstfegyverekkel.

Amint Rosalie összeszedte magát hazafelé vettük az irányt. Az erdőben futottunk, amikor egy csapat démon akadt a nyomunkba. Hálát adtam az égnek, hogy Bella most biztonságban van, és hátrafordultam megnézni, hogy hányan vannak. Nagy meglepetésemre csak 3-an voltak. Az ilyen fajta démonok ilyen kevesen nem alkottak valami ütőképes csapatot, esélyük sem volt ellenünk, és ahogy az arcukat elnéztem ezzel ők is teljesen tisztában voltak. Ezekkel még Rosalie is elbírna ilyen legyengült állapotban is. Nem értettem az egészet, túl könnyű volt legyőzni őket. Valami nem tetszett. Egyszer csak kiugrott egy démon az ágak közül, és ennyit mondott:

- deamo te - latinul beszélt ami annyit tett : Köszönöm

Majd hangos kárörvendéssel elsietett az éjszakába.

ÉS akkor rájöttem. Csak egy kis időre volt szükségük. Csak ennyire, hogy véghezvigyék legújabb tervüket. Amint erre rájöttem teljes sebességgel rohantam haza, Bella felé, remélve, hogy még időben érkezek…

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.

2. A logót ki kell tennem a blogomba.

3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.

4. Írni kell magamról 7 dolgot.

5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.

6. Be kell linkelnem õket.

7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Nagyon-nagyon köszönöm Nikinek, hogy gondolt rám, és megjutalmazott! :)

Niki blogja:http://niki-speciallove.blogspot.com/

7 dolog rólam:

1.: imádok fejiket írni

2.:imádok csokit enni( elsősorban tej, de étcsokit is)

3.:legjobb barátnőm Phoenix

4.:sportos csajszi vagyok

5.:imádok gonoszkodni muhahahahaXDXDXD

6.:szeretek táncolni hip-hop zenékre

7.:éppen Phoenix gépénél írom ezt a szöveget és nagyba röhög rajtam, hogy ennyit bénázok, és azon hogy látja a fogamat miközben iszom ( ez nyilvánvaló, hogy hülyeség, de ő már csak ilyen dolgokon is nevetni tud. Persze miken nem?! na befejezem a szövegelést ááá XD)

Nem akarom megtörni a láncot, de nem nagyon szoktam blogokat olvasni, mert rossz a gépem, és mert Phoenix nem hagyja hogy a gépénél partizánkodjak, de ha lesz normális gépem bepótolom;)

Még egyszer nagyon köszönöm, hogy elküldted nekem is a díjat ;)

3. fejezet-Bella mentőakció 1

Na végre rájöttem, hogy lehetne áthidalni a technika okozta korlátokat, és ezt is drága Phoenixnek köszönhetem:) Szóval neki szánom, és nem fosom tovább a szavakat, komikat kérek, ha lehet, és véleményeket, tényleg sokat számítanak;) Na jó olvasást, 1 hét múlva jön a kövi:D:D



Ahogy száguldottunk az erdő félhomályában egy rövid ideig magával ragadott az élmény, de ezen erőt vett Edward aggodalma, ahogy átragadt rám. Osztozni akartam vele az érzéseiben is, mint mindenben.
Ahogy biztonságban érezte a helyzetet megállt egy kitört fa előtt, leültetett, és rám terítette a kabátját, ami rajta volt. Ekkor vettem csak észre, hogy milyen libabőrös vagyok, és hogy milyen hideg mindenem. Összehúztam magamon a kabátját, és hozzá bújtam. Nem láttam, hogy megmagyarázhatatlan cselekedeteim zavarnák, sőt úgy láttam, tetszett neki, így vettem a bátorságot, és belenéztem mézbarna szemeibe. Viszonozta a pillantást, ami összekuszálta az érzéseimet, és a kinti hideg ellenére arcom pirosas színt vett fel. Elmosolyodott, és ujját gyengéden végighúzta az arcomon, majd megölelt, ami igazán jólesett.
- Félsz tőlem? – kérdezte váratlanul. Valami szomorú komolyság volt a hangjában. Teljes csend volt, az erdő kísértetiesen tornyosult felénk, de egyáltalán nem éreztem félelmet, amikor ő velem volt.
- Te mentetted meg másodjára az életemet! Hogy tarthatnék tőled? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Vámpír vagyok, egy normális embernek ettől tartania kellene- Nem értettem mit szeretne mondani
- Igen, de már észrevehetted volna, hogy közel sem vagyok normális. Egy átlag embert aligha akar elrabolni egy ismeretlen lény, és annak meg még kisebb az esélye, hogy egy vámpírcsapat siet a segítségére. – Ezen elmosolyodott, és sokatmondó tekintettel nézett vissza rám.
- Téged, és a családodat démonok támadtak meg. Amint te biztonságban voltál, Carlisle és a többiek a családod segítségére siettek, de mire odaértek már késő volt.

A kétségbeesés kerülgetett, és a könnyeim máris átvették az akaratom fölött az uralmat. Szabadon csordultak le végig az arcomon, de Edward hideg érintése eltüntette őket.

- Sajnálom, nem akartam, hogy szomorú legyél – szabadkozott
- Semmi baj – mondtam - Kérlek, folytasd
- Amint elbántunk a támadóddal, Carlisle rendelőjébe siettem veled, és stabilizáltam az állapotod. Akkor ott éltünk, Alice szerint ott kellett lennünk, és még a tél elején Svájcba utaztunk. Amint a többiek is visszaértek, elindultunk a washingtoni házunkba, remélve, hogy itt nyugodtan telhet a gyógyulásod ideje. Minden nap egyre nehezebben telt el, ahogy arra vártam, hogy magadhoz térj. Már Carlisle idegeire mentem, Alice nem győzött nyugtatni, hogy föl fogsz ébredni. Alice tehetsége, hogy látja a jövőt.
- És minden vámpírnak van ilyen tehetsége?
- Nem, a képességeket az emberi életünkből „örököljük”- lenyűgözött, hogy milyen türelmes, és megértő a kíváncsiságommal szemben – Nekem a gondolatolvasás képessége adatott meg – nem volt túl lelkes, ahogy kimondta. Bár ha jobban meggondoljuk, sok hátránya is van ennek. Vajon most az én gondolatomat is hallja? Igazából hangosan vártam a választ, de nem érkezett meg.
- Vagyis az én gondolataimat nem hallod- jelentettem ki határozottan
- Igen, te valahogy kívül tartasz. Bár olykor jó lenne hallani, hogy mit gondolsz, így mindig nekem kell kitalálnom- Ezen egyszerre nevettünk föl.

Az örömünknek hamar vége lett, helyét a váratlan támadás okozta ijedtség, majd félelem vette át. 5 démon szélsebesen közeledett felénk. Edward rögtön elindult velem idegfeszítő sebességgel a másik irányba. Hiába, még nem szoktam meg a vámpírháton való közlekedést. Edward mindent megtett, hogy lerázzuk őket, az ellenség mégis egyre jobban közeledett felénk. Váratlanul a csapat egyik fele eltűnt a semmiben. Szó szerint! Pislogtam párat, de nem lepődtem meg túlságosan, örültem, így legalább fele annyi esélyem volt meghalni. Edward gyorsabbra vette a tempót, de az utunk egyenesen a csapat eltűnt feléhez vezetett. Amikor rájöttünk, hogy előttünk vannak, már nem bírtunk megállni, és az egyik fekete csuklyás ökle állította meg Edwardot. Csontjai recsegve adták meg magukat az előtte álló erővel szemben. Én a hirtelen fékezés miatt nem bírtam magam megtartani, és a levegőbe repültem. Egy másik közülük elkapott, és a földre nyomott.
- Ne öld meg! Élve kell nekünk – mondta egy másik
Ekkor az engem földön tartó lényt valaki nagy erővel taszította le rólam.
- Jól vagy Bella? – kérdezte Carlisle. Csak bólintani tudtam.
- Szálljatok szembe velük, a lány élve kell nekünk! Lehet, hogy tud valamit a Sorsok könyvéről! – mondta az ellenség vezére
Az idegeim pattanásig feszültek. Mit akarnak tőlem? Nem tudok semmit arról a könyvről!
Az ellenség némán bólintott vezérük parancsára, míg az én vámpírcsaládom védelmezve gyűlt körém. Egyszerre támadtak. Lenyűgöző volt látni, ahogy az örvénylő energia cikázik körülöttem, szinte elvesztem a látványában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Alice kecses kis alakja suhan át velem a fák között. Még hallottam, ahogy üldözőim vezetője az utolsó parancsot kiáltja.
- Ne hagyjátok megszökni!!!!! Utána!
Választ már nem kapott, mert addigra a vámpírcsaládom végzett velük, majd sort kerítettek a vezetőre is. Nem nagyon láttam pontosan az ütközést, sötét volt, és Alice a termetéhez képest megtévesztően gyors, és szinte elvakított a vállamba nyilaló, éles fájdalom. Amíg igyekeztem felfogni az eseményeket Alice már az otthonunkhoz közeledett. Óvatosan lefejtette karjaimat a nyakáról, és talpra állított. Bizonytalanul próbáltam összeszedni magam.
- Meg tudsz állni? –kérdezte
- Igen – hangzott egy eltökélt válasz, ami még csak közelében sem volt az igazságnak.
Amint elengedett összerogytam, a lábaim nem voltak terhelhető állapotban. Óvatosan fölsegített, majd becipelt a házba, és lerakott egy krémszínű kanapéra.
- Pihenj egy kicsit, a többiek 6 perc 48 másodperc múlva itt lesznek – Hát igen, a jövőbelátás igen hasznos tud lenni. Fogadott nővérem félénken rám mosolygott, ami valahogy sehogy sem illett egy hatalmas erejű vámpírhoz. Mindenesetre az ő arcán jól állt.
Azután nem esett több szó közöttünk. Hófehér arcát néztem, aranyszínű szemeit, amiben tompa ijedtség látszott. Tudta a jövő minden egyes percét, de őt most nem a várakozás okozta nehézség nyugtalanította. A szemében ott látszott az őszinte aggódás is, értem, pedig egyáltalán nem ismertük egymást.Lassan a többiek is megérkeztek.
Carlisle bekötötte eltört vállamat, fertőtlenítette az egyéb nyílt sebeimet, és összevarrta a homlokomat, ami az éles szögben történő földet érésemkor repedt meg. Alice átöltöztetett, majd megettem az újramelegített vacsimat, amit a támadás előtt nem érkeztem. A makarónis tészta teljesen fölelevenített, nem is tudom megmondani mikor ettem utoljára rendes ételt. Még a támadás előtt, a régi életemben… Azóta infúzión voltam, majd megint megtámadtak.
Amikor minden emberi teendőmmel végeztem, Edward levitt a nappaliba, és ugyanarra a kanapéra ültetett, mint azelőtt Alice, pontosabban ő ült oda, mert engem az ölébe ültetett. Kérdően rám nézett, aggódott, hogy esetleg zavar engem. Beletúrtam bronzszínű hajába, majd végigsimítottam a vállán, ami mindkettőnknek jólesett. Kis testbeszédünk azonban nem mindenkinek nyújtott ilyen örömöt. Ahogy felnéztem Rosalie tekintete elkapta az enyémet, és fenyegető pillantásainál már csak a mellette ülő majomember (pontosabban vámpír) volt bosszantóbb, aki gúnyosan vigyorodott el. Carlisle megjelenése azonban fegyelmet parancsolt a társaságra. Mély, de megnyugtató hangját mindenki feszült figyelemmel hallgatta.
- A mai támadás után biztos, már biztos, hogy nem adják fel. Valahogy meg kell állítanunk őket, mielőtt Bellának baja esik. Javaslat?
- Ahogy Edward a történtekre reagált, az a démonok figyelmét sem kerülte el – szólalt meg Alice társa. A neve teljesen kiment a fejemből, de nem értem rá ezen rágódni mert kis szünet után folytatta- Az már biztos hogy két csapatra kell oszlanunk, és Edwardnak most már tényleg messzire el kell hogy kerülje Bellát.
- Nem akarom elhagyni! – mondta ellenvetést nem tűrően Edward
- Hát pedig muszáj lesz, ha csak nem akarod, hogy két hét múlva halott legyen – Közönyös tekintettel válaszolt – Nézd, Bellát nagyon nehéz nyomon követni zavaró aurája miatt. Emiatt biztos, hogy téged fognak követni, mert ahol te vagy, ott Bella is. Hát nem érted? Pont ezt akarják elérni! Hogy elvezesd őket Bellához! – a közömbös arcnak már nyoma sem volt, helyét az aggodalom vette át.
- Ha ez igaz, akkor ki fog vigyázni Bellára? – kérdezte Edward
- Szerintem vigyázzon rá Alice. Elvégre olyan nagyon jó barátnők lesznek a jövőben, feltéve, ha túléli ezt egy emberlány. Miért nem kezdhetnék el már most a barátkozást? – szólt közbe Rosalie
- Részemről nincs ellenvetés – mondta Carlisle. A többiek is bólintottak, leszámítva Jaspert (végre eszembe jutott a neve!!!)
- Ugyanaz a probléma, mint Edwardnál. Gondolkozz, bár tudom, hogy nem az erősséged, de azért próbáld meg. –hirtelen rokonszenv ébredt bennem iránta (de semmi több)- Alice mentette meg! Éppen ezért akartam azt javasolni, hogy te vigyázz Bellára –A rokonszenv abban a pillanatban elmúlt- Nyilvánvaló, hogy nem kedveled, ezzel még a démonok is tisztában vannak, ezért ha te nem leszel velünk, nyilván nem tűnik föl nekik.
- Ki van zárva, hogy egyetlen másodpercet is vele legyek, és vigyázzak rá! – tiltakozott Rosalie. ÉS be kell valljam, nekem sem tűnt olyan szórakoztatónak ez a lehetőség, de meg kell hagyni a szőke vámpír mondott valamit.
- Van értelmesebb ötleted, mert őszintén kétlem – válaszolt magabiztosan
- Akkor sem fogok vigyázni rá – Makacskodott tovább Rosalie. Tény, hogy nekem is voltak ellenvetéseim ezzel kapcsolatban, de ebben az esetben áldozat voltam, akit bármikor kiiktathatnak, és ilyen következményekkel gyorsan abbahagytam a vonakodást, inkább Edward hideg mellkasához bújtam. Gyengéden megölelt, amitől jobb kedvem lett, és a vállamban lévő fájdalmat is enyhítette hideg érintése.
- Rosalie ez nem válogatás kérdése! Ha nem tetszik, el lehet menni! – zárta le a témát Carlisle. Semmi erőszak, vagy durvaság nem volt a hangjában, de az erő hangja volt. Rosalie abban a pillanatban befejezte az ellenkezést. –Nem látok kivetnivalót a dologban. Hogyan tovább Jasper?
- Nem azonnal kell eltűnni, az gyanús lenne, és Bella amúgy sem bírná ki a sérülései miatt. Javaslom, hogy két hét múlva kezdődjön. Addig összeszedjük magunkat, és tökéletesítjük a tervet
-Rendben van. Van ellenvetés? – Carlisle kérdésére most mindenki nemmel válaszolt – Akkor menjen mindenki a dolgára. Holnap mindenki folytatja a napi programjait rendesen, minden feltűnés nélkül. Bella reggel vámpírvért fog kapni, és másnap ő is csatlakozhat hozzátok. Tényleg be kell íratni a forksi gimibe is, holnap elintézem.
- Vámpírgimnáziumba akarod beíratni? – kérdezte őszinte meglepődöttséggel Edward
- Igen, valahogy a 2 hét alatt szemmel kell tartani –Válaszolta.
A tanácskozást követően Emmett és Jasper vadászni mentek. A harcban szerzett sérüléseik kiszívták az erejüket, szemeik feketén csillogtak. Rosalie duzzogva felvonult a szobájába, Alice pedig még Carlisle-val beszélt. Mi Edwarddal fölmentünk (na jó, fölvitt) a szobámba, majd letett az ágyamra. Kimerült testem hálásan fogadta a pihenést, és a vízszintes felületet. Edward gyengéden megölelt, hirtelen bizsergés áradt szét bennem. Imádtam, amikor megérint, a családom elvesztése óta szükségem volt a szeretetre. A szemébe néztem, elvesztem a csillogó aranyszínű szemekben.
- Köszönöm, amit értem tesztek – mondtam ki, amit gondolok.
- A család tagja vagy, és mi megvédjük a családtagjainkat – mondta, és közben végigsimította az arcom. És utána jött a mennyország. Lassan közeledett felém, semmi hirtelen mozdulat. Átfogta a derekamat, magához húzott. Lassan megérintette ajkaim az övéivel, majd félénken csókolni kezdett. Egyre magabiztosabban fedezte fel szájpadlásomat, s közben a legkülönfélébb érzések kavarogtak bennem. Megszűnt körülöttem a világ, egy röpke pillanatig csak ő volt meg én. A mi kis világunkban minden pillanat egy csodálatos örökkévalóságnak tűnt. De csak annak tűnt, mert amint kezdtünk belejönni a másodperc töredéke alatt a szoba másik végében pillantottam meg.
- Sajnálom – szólaltam meg ijedten. Nem tudtam mi a baj.
- A vérednek túl nagy hatása van rám. Nem akarlak veszélybe sodorni. Általában tudom kontrollálni magam, de ilyen közel még sosem kerültem hozzád – mosolyodott el. Nem is gondoltam volna, hogy ezzel fájdalmat okozok neki. Nem tudtam szóhoz jutni. Csak ültem, és reméltem, hogy nem okozok még ennél is nagyobb fájdalmat neki.
– Nyugi, nincs semmi baj – egy biztató mosoly- Szeretnéd, hogy itt maradjak?
- Igen – vágtam rá egyértelműen
- Rendben, de pihenned kell- Átölelt, és az éjszaka nagyobb részét beszélgetéssel töltöttük, majd a maradék erőm is elfogyott. Fáradtan bújtam hideg felsőtestéhez, és közben emberi gyengeségemet átkoztam. Szerettem volna több időt tölteni vele, de hát nem kell elsietni. Különösen igaz ez a vámpíroknál, mivel nem öregszenek. Ez volt a legnagyobb gondom. Hogy tarthatok így lépést Edwarddal? De ezzel még ráértem foglalkozni. Kedvesem érintése megnyugtatott, álmodozva hunytam le szemeimet, biztonságot jelentő karjai között.

2.fejezet- Bizalom, hála és még egy különös érzés

NA végre sikerült föltennem, és ezt is Phoenix barátnőmnek köszönhetem. A következő fejire is várni kell sajnos, a gépemen csak rontottam. Még több időbe telik megjavítani, és addig nem tudok fejiket írni:S Na nem húzom tovább az időt, jó szórakozást, és várom a véleményeket, sokat számítanak! Előre isk öszi;)

Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Azt se tudom, hol vagyok! Próbálom magam meggyőzni, hogy minden rendben van, de valahonnan tudom, hogy nincs így. A fejem mindjárt felrobban, és még mindig a történtek hatása alatt vagyok. Ha már itt tartunk, mi is történt? Még azt sem fogtam fel. Az óriás… a sötét alakok… a támadás. Hogy éltem túl? Mit keresek itt? Ki hozott ide? Minek mentett meg? Nem mintha nem örülnék neki, de azért érdekel. Hirtelen ezernyi kérdésem volt, csak nem volt kinek feltenni őket.
A szoba, ahol feküdtem egyszerű volt, mégis rejtett valami titokzatos érzést. Volt ízlése annak, aki berendezte, az tuti. Valaki még virágról is gondoskodott, csodálatos illata volt, kár hogy nem láttam, bár az illatából kiindulva Frézia lehetett. Az egyetlen dolog, ami rontotta a hangulatot, az a lélegeztető gép volt mellettem. Hű, milyen állapotban lehettem… inkább nem gondoltam bele.
Fölkelni nem bírtam, minden sejtem külön-külön gyötrő fájdalommal égett, de közel sem érte el azt a fájdalmat, amit azon az éjszakán átéltem. Az igazat megvallva azonban jobban aggódtam most a családom miatt. Mi lett velük, miután visszamentem a kulcsért? Mindenesetre jó, hogy nem jöttek velem.
Az ablakból beáramló kellemes friss levegő hatására elálmosodtam. Egy pillanat. Kellemes friss levegő? Hova lett a svájci Alpok zord hideg száraz levegője, ami marta a tüdőm? Kinézve az ablakon óriási zöld fenyőket pillantottam meg, amik engedelmesen hajoltak meg a szél ereje alatt. A nap épp kisütött, misztikus fényt kölcsönözve az erdőnek, és a szobának. A napsugarak érintése megnyugtatott. Lehunytam a szemem, és éreztem a szobában lévő virágok finom illatát, a szél kellemes érintését, és a napsugarak melegét. Az alattam lévő szintről zongoraszó hallatszott. Meseszép dallam volt. Eszembe jutottak azok az emlékek, amikor még a családommal a hócsatákat vívtuk, amikor a tájban gyönyörködtünk, és amikor apa fogadásból kénytelen volt 5 tábla milkát venni nekem. Az utóbbi nem tudom, hogy jött ide, nem volt valami meghitt. Valószínűleg a korgó gyomrom idézte az emlékeim közé. A csöndet – és ha már itt tartunk a gondolkodásomat is- egy ajtónyílás zavarta meg. Most végre választ kapok a kérdéseimre!
Az ajtón egy orvos lépett be, barátságos tekintettel.
- Szia, Carlisle vagyok. Örülök, hogy felébredtél – még szép. Mi vagyok én? Csipkerózsika? Hát igen. Nem voltam valami jó kedvemben.
- Hogy kerültem ide?- választ akartam a kérdéseimre.
- Nagy bajban voltál, ide kellett hoznunk, hogy el tudjalak látni. Majdnem meghaltál – Hát a lélegeztető gépről nekem is leesett, gondoltam, hogy nem csak a szoba csúfításásra rakták ide.
- A családomról nem tud valamit? – féltem, hogy valami baj történt velük! A férfi megbánó képpel nézett rám. Már majdnem sírva fakadtam. Ha valami történt mondja meg!
- Sajnálom, őket nem tudtuk megmenteni - Ekkor ömleni kezdtek a könnyeim, és minden fájdalmam a tízszeresére növekedett.
Anyára gondoltam, hogy milyen jó volt érezni, ahogy megölel, és hogy nem birok létezni a hiánya nélkül. A szeretete minden bajon átsegített, mindig ott volt mellettem. De innentől kezdve nem számíthattam rá. Elvesztettem a kontrollt önmagam felett, a gyász ordítozásban, majd rángatózásban tört ki. A kezembe lőtt nyugtatók hatására kábultam estem vissza az ágyra. A külvilág kezdett elmosódni körülöttem, én meg csak zuhantam a fekete semmiség felé. Vagy legalábbis úgy éreztem. Igazából egy jéghideg erős kéz tartott, és védett meg a körülöttem lévő energiamezőtől. Hirtelen a zuhanás abbamaradt, valaki szorosan magához ölelt. A hideg érintése megnyugtatóan hatott lázban égő testemre.
- Nyugodj meg, biztonságban vagy- mondta bársonyos hangján. Elengedett, és távolodni kezdett tőlem.
- Ne hagyj itt! -Kiáltottam utána. Amilyen csak gyorsan tudtam, futni kezdtem utána, de nem bírtam. Még csak meg sem erőltette magát, és villámgyors sebességgel mozgott. Könnyedén, egy kis erőfeszítést sem téve hagyott le, miközben én minden erőmet összeszedve próbáltam utolérni.
Hirtelen megbotlottam, és elestem, de nem éreztem fájdalmat. Felkeltem, és észrevettem, hogy anya közeledik felém. Gyengéden megsimogatta az arcomat, és megölelt, majd ezt mondta:
- Minden rendben lesz! – Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, de fehér ujjával letörölte. – Bízz meg a családban, akire rábíztalak!
- Miért bíztál idegenekre? Miért kellett meghalnotok?! – Sírva fakadtam, hibáztattam mindenkit, de legfőképpen magamat, hogy én túléltem.
- Ez volt a sorsunk. A te sorsod szerint neked tovább kellett élned
- Miért beszélsz így?
- Később mindenre választ találsz majd. Az új családod sokat fog segíteni, rájuk mindig számíthatsz, ezt ne felejtsd el!
Ezzel eltűnt a semmiben, és én megint egyedül maradtam a fekete szomorúsággal. A gyász érzése majdnem felemésztett, de nem engedtem, akármennyire is fájt. Anya mindig igazat mondott, most is hallgattam rá. Lehunytam a szemem, majd az emlékeim átvették az uralmat a képzeletem felett.
Kis idő múlva magamhoz tértem, visszakerültem abba a furcsa szobába. Valaki az ágyam mellett ült, és nézte, ahogy alszom, pontosabban aludtam. Most már nagyon is ébren voltam. Amint ránéztem, furcsa hasonlóságot fedeztem fel az első álomalakom, és közötte.
- Köszönöm! – csak ennyit bírtam mondani
- Nincs mit megköszönnöd Bella! – Szomorúan nézett rám fekete szemeivel. Valamit tennem kell, nem akarom, hogy szomorú legyen.
Nagy erőfeszítésekkel felültem, és megöleltem. Az illata mámorító volt, és a bőre hidege is ismerős volt. Visszaölelt, majd eltolt magától, és végigsimított az arcomon.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!
- Meglátom, mit tehetek - mosolyodtam rá
- Pihenned kell, Carlisle leszedi a fejem és kizavar, mert nem hagylak aludni
- Teljesen jól vagyok, de csak ha itt vagy! – nem akartam, hogy elmenjen.
- Itt maradok, ha hajlandó vagy pihenni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Ezzel a kijelentésével, nem nagyon volt értelme vitatkozni. Így nyugodt lehettem, és igaza volt, tényleg pihenésre volt szükségem.
- Rendben. Hogy kerültem ide? Mondd el mi történt!
- Nem arról volt szó, hogy pihensz? – Hogy tudnék úgy pihenni, hogy nem tudom, hol vagyok, és hogy mi történt? – Apám hozott ide, mert amikor megpróbáltunk megmenteni, súlyosan megsérültél.
- Mióta vagyok itt? – egyszerre millió kérdés jelent meg a fejemben, amire most azonnal választ akartam.
- Kb. 2 hete- Hű, tényleg jól elintézhettek. –De most már tényleg pihenned kell!
- Csak még egy utolsó kérdés – Tényleg az utolsó. Éreztem, hogy csukódnak a szemeim. – Hogy hívnak?
- Edward – Nemes egyszerűséggel ejtette ki, egy ellenállhatatlan féloldalas mosoly keretében.
Szerettem hallani a hangját, olyan tisztavolt, megnyugtatott. Egy dalt dúdolt a fülembe, amitől könnyen álomba merültem, és majd csak az éjszaka közepén ébredtem fel. Az alvás most nyugodtan telt, szinte teljesen kipihentem magam. Amikor fölébredtem, számítottam arra, hogy Edward nem lesz ott, hiszen biztosan neki is van jobb dolga, minthogy ott üljön egész nap mellettem, míg én kényelmesen szunyálok, de legnagyobb örömemre ott találtam mellettem, és amikor kinyitottam a szemem, már egészen beesteledett. A holdfény tökéletesen világította meg hibátlan arcvonásait, komolyságot kölcsönözve bámulatos tekintetének. Angyali féloldalas mosolyával köszöntött.
- Egész sokat aludtál
- Igen, jobban is érzem magam, de nagyon éhes vagyok, hálás lennék 2 tábla csokiért – Erre elmosolyodott.
- Gondolod, hogy pont csokit fogunk neked adni? – kérdezte nevetve
- Igazából nekem teljesen mindegy, már bármit megennék.
- Hát igen, az infúzió nem valami tápláló. Hozok neked valamit.
És elindult kifele a szobából. Én is fölkeltem, és az első lépésnél akkorát estem volna, ha nincs ott, és nem kap el. Meglepődve nézett rám, és megkérdezte:
- Hova indultál? – Nagyon jó kérdés! Ugyanis fogalmam sincs.
- Tényleg. Hol is van a fürdő? – Már nagyon kellett.
- Az emelet végén jobbra – tájékoztatott. – De hogy akarsz elmenni odáig? – És megint egy remek kérdés, ebbe se gondoltam bele.
- Gondoltam segítesz elmenni a folyosó végéig, onnan meg csak elboldogulok majd.
Így is történt. Könnyedén elvitt, és lerakott az ajtó előtt. A többi része már nehezebb volt, de hát csak megbíróztam vele. Visszabotorkáltam a szobámba, és nehézkesen felmásztam az ágyamra, majd hátradőltem, és kapkodtam a levegőt. Mindenem sajgott. Akkor végignéztem a testemen, és mindenhol kék, zöld foltok borították és sok volt a belső vérzéses terület is. A nyílt sebeimet fertőtlenítették – még lehetett érezni a szer szagát- majd bekötötték. A jobb lábam gipszben volt, a kezeimen, meg igazából mindenhol apró vágások voltak. Csak elképzelni tudom szerencsére, hogy nézhetett ki az arcom. Nem tudtam sokáig ezen gondolkozni, mert Edward rögtön megjelent az ajtóban egy nagy tányér finom makarónival a kezében. Meglepetésemre még jött pár vendégem. Egy ellenséges, szupermodell kinézetű szőkeség lépett be egy kétméteres szekrénnyel az oldalán. Őket követte egy félig akkora, fekete, rövid hajú lány színtiszta kíváncsisággal az arcán. Mögötte jött egy szőke fiú, aki úgy nézett rám, mint aki föl akar falni, gondolom még nálam is éhesebb lehetett. Utoljára Carlisle, és a felesége jött be.
Mindannyian szinte teljesen különböztek egymástól, mindenkinek saját, rá jellemző tulajdonsága volt. Carlisle vezető, irányító szerepet töltött be, nem is csoda, hisz ő a családfő. A mellette lévő barátságos nő pedig biztatóan nézett rám, ellentétben a szőke szépséggel aki rideg tekintettel méregetett. Még csak most láttam őket először, különös, apró dolgokat vettem észre, amik először fel sem tűntek, mert a személyiségükkel voltam elfoglalva. Mindnek ugyanolyan fakó, fehéres árnyalatú a bőre, és erőt sugárzó alakjuk van. Az eddig átéltek alapján aligha lehetne elmondani róluk, hogy emberek. Ahogy bejöttek, különösen megváltozott valami a szobában, mintha energiamező árasztotta volna el.
Edward biztatóan mellém lépett, letette az asztalra a makarónim, majd –a legnagyobb megdöbbenésemre- megfogta a kezem. Úgy tűnt, nem csak engem ért váratlanul, ugyanis a szőke szupermodell bizarr pillantást intézett felém, de nem sokáig foglalkoztam vele, Edward magára vonta a figyelmem.
- Ők itt a családom, ideje bemutatnom őket. Carlisle-t már ismered, a felesége Esme. 4 fogadott testvérem van: Rosalie –mutatott az undok szőkeség felé- Emmett, Alice és Jasper.
- Sajnáljuk, ami a családoddal történt, mindent meg fogunk tenni, hogy segítsünk – mondta anyai törődéssel Esme
- Köszönöm, amit értem tettetek -teljes hálával tartoztam nekik, azért mert megmentettek, bár azt még mindig nem tudom, hogyan.
- Sokat kell még pihenned, valamit azonban tudnod kell rólunk- erre mindenki komoly fejet vágott
- Tudom, hogy nem emberek vagytok, erre már magamtól is rájöttem. Különben hogy bántatok volna el azzal a fehér óriással, vagy nem is tudom mi volt az. És ott van még a hideg érintés, amit mindig érzek, amikor Edward megérint. És az a különös energia, amit akkor érzek, amikor valaki a szobámban van.
- És rájöttél már arra, hogy pontosan mik vagyunk? – kérdezte Carlisle teljesen fölöslegesen. Ha tudtam volna, akkor azzal kezdtem volna.
- Nem, fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen mik vagyok. – gyanítottam, most valami számukra nehéz dolgot próbáltak elmondani, de engem már semmi sem tudott meglepni.
- Vámpírok – mondta Edward bársonyos hangján

Hirtelen lehűlthűlt a levegő, és az energiamező, ami eddig békésen lebegett körülöttünk, most szikrázott, de nem értettem miért. A többiek a válaszomra vártak, de nem tudtam megszólalni, hirtelen valami nyomasztani kezdett, és az érzéseim kavalkádja vette birtokba elmém, az irányításom nélkül.
A következő pillanatban az ablak szilánkokra tört és furcsa lények tömkelege áramlott be az eddig nyugodt, kicsiny kis szobába. Ezzel egy időben Edward karja fonódott körém oltalmazva, és a kitört ablakon át száguldott felém az erdő sötét fái közé.

1. fejezet- Váratlan támadás

Bella

A levegő hőmérséklete gyorsan esett, és egyre nehezebb volt a lélegzetvétel is. A természetnek megadva magam, kimerülten dőltem el a kristálytiszta havon. Forgott velem a világ, a pulzusom az egekben volt.
- Bella élsz még? – kérdezte letörölhetetlen vigyorral a száján édesapám, Jack. 40 éves, és elég hiú férfi létére, bár szerencsére ebben nem rá ütöttem.
Bátyám, Zac felém rohant, akkor már sejtettem hátsó szándékát, és az utolsó erőmmel arrébbgurultam, de késő volt, és egy olyan igazi Zac méretű hógolyó landolt az arcomon. Kicsivel később anya is utolért minket, és alaposan ellátta őket, a következő 10 évre elegendő hógolyót kaptak az arcukba. Egy határozott mozdulattal fölhúzott a földről, és a legközelebbi menedékhelyre igyekeztünk, de még mielőtt elérhettük volna, egy bazi nagyot kaptam a hátamba, anya csengő hangján fölnevetett. Fél perc hógolyógyártás után következett a finálé, ahol agyonlőttük egymást hógolyóval. Az győzött, aki ezek után még állva tudott maradni. Hát… mindannyian vesztettünk. Ember nincs aki ezt kibírná! Majd pihenésképp lerogytunk az egyik titkos helyünkre, és gyönyörködtünk a legszebb svájci kilátásban. Az éjszakában világított a fehér hótakaró, a távolban pedig a sielőközpont fényei világítottak csodaszép látványban részesítve minket.
Szerintem bártan kijelenthetem, hogy nekem van az egyik legjobb családom. A szüleim igazán remekül kijönnek egymással, és a bátyámmal sincsenek komolyabb összezördüléseink. Imádunk utazgatni, de a decemberi ünnepek utáni sielés mindig is a kedvencünk volt, a téli sportok különösen közel állnak hozzánk. Bár azért nem minden tökéletes. A szüleim foglalkozásáról szinte semmit sem tudok. Elméletileg apa ügyvéd, anya meg egy divatcéget vezet, de van, amikor munkába indulva egész más helyre mennek. Nem mintha nyomoznék utánuk, de egyszer el kellett vinnem az iskolába aláíratva egy papírt, és anya után mentem. Egész úton próbáltam utolérni, kiabáltam is neki, de nem hallott, majd a végén bement egy magas komor épületbe, és oda már nem engedtek be. De lehet hogy csak egy megbeszélése volt, mindig is túl nagy volt a fantáziám.
Jól eltelt az idő, vagy egy órája ültünk ott, és már mindenki csontig fagyott, ezért felfüggesztettük a lenyűgöző táj tanulmányozását ma estére, és elindultunk az itteni házunkhoz. Összeölelkezve sétáltunk a kis csapáson, és közben viccekkel, és Zac tanárai kifigurázásával szórakoztattuk egymást. 15 perc gyaloglás után mindenki nagy megkönnyebbülésére megérkeztünk. De kinél van a kulcs? Apa rá jellemző módon vázolta föl a dolgokat…
- Nem lehet, hogy nálad van a kulcs Eve? – Eve -vagyis anya- a következőképpen válaszolt.
- Kizárt dolog! – és egy hógolyóval jutalmazta a feltevést.
- De ha nem nálad van, akkor hol hagytuk el? –próbálta kimenteni magát a dolgokból
- Helyesebben szólva te hagytad el! – mondta ki Zac az igazságot
- Nem én hagytam el! Az előfordulhatott, hogy kiesetett a zsebemből, de akkor sem én hagytam el – hát igen, apa nem bírja, ha rá akarnak bizonyítani valamit.
- Nem gondoljátok, hogy már teljesen mindegy ki hagyta el a kulcsot, most inkább meg kéne keresni – anya is hozta a régi formáját, mindig ő tett igazságot közöttünk
- Visszamegyek megkeresni, de akkor dupla forrócsoki jár nekem – ajánlottam fel. Mit meg nem teszek a csokikért?!
A többiek leültek a ház előtti padra, én meg igyekeztem, mert már komolyan kezdtem fázni, és gondolom, nem csak én voltam egyedül. Futva gyorsan odaértem oda, ahol az egész napos hógolyócsatánkat vívtuk, és elkezdtem megvilágítani a telefonommal havat, hátha meglátom valahol. Amilyen szerencsés voltam, a hóesés már a hócsatánk maradékait is eltüntette, így szinte esélyem sem volt, hogy megtaláljam. Remek! Még kerestem egy kis ideig, aztán feltámadt a szél is, és gondoltam, jobb lesz, ha megyek.
Alig indultam el, olyan hóvihar támadt, hogy már komolyan kezdtem aggódni, hogy jutok haza. Teljesen ki voltam merülve, fáztam, és nagyon éhes is voltam. Futottam, ahogy csak bírtam, már nem sok volt hátra, mikor megálltam, és visszafordultam. Mintha segítségkérő kiabálás lenne. Nem lehetett nagyon messze, eldöntöttem, hogy megnézem, de előtte még küldtem egy sms-t a családomnak, hogy nincs meg a kulcs, és nemsokára otthon leszek. Elindultam a hang irányába, és megláttam egy lányt a hóban feküdni. Odarohantam hozzá, megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, mire a lány alakja furcsán megnyúlt, és elkapta a kezem, majd rohanni kezdett velem az erdőn át.
Alig kaptam lélegzethez, a szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, és minden erőmmel próbáltam szabadulni az engem szorosan tartó kéz fogságából, persze eredménytelenül. A félelem és a fáradtság együttes érzése lebénított, azt hittem itt lesz vége, de hirtelen egy emberalak tűnt fel előttünk, az engem tartó lény hirtelen lefékezett, a fejem meg nekicsapódott a kezének. Az alak emberfeletti gyorsasággal kezdett mozogni, majd éreztem, ahogy valami az elrablómhoz csapódik, majd még több fekete alak tűnt fel, és mindegyik egyszerre támadt. A szörnyeteg fájdalmasan üvöltött fel, az egész svájci Alpok az üvöltésétől zengett. Egy hideg kéz kirántott a karmai közül, de az elrablóm újra erőt vett magán, és utánam kapott. Mindhárman a földre estünk, mind a két erő maga felé próbált húzni. A többi alak a hófehér szörnyetegbe csapódott, erre az még erősebben húzott engem. A két erő hatására fájdalmasan felüvöltöttem, mire a fekete alak hirtelen elengedett, és az elrablómmal nagy sebességgel gurultunk az előttünk levő szakadék felé. A sötét alakok még mindig nem adták fel, és minden oldalról támadták a hófehér óriást. Valamiféle mágikus erőtér keletkezett körülöttünk, amely minden pórusomat el akarta szakítani egymástól. Már nem bírtam tovább, és megadtam magam a körülöttem tomboló energiának…



Huhh, első fejezet végre, pár nap múlva jön a második is. Komikat, véleményeket,kritikákat, mert nagyon sokat számítanak főleg, hogy így először írok. Köszi mindenkinek: Feeling

Prológus- Edward

Teljes sebességgel futottam, hogy, megmentsem azt a lányt, aki számomra a világot jelentette. A fák elmosódtak körülöttem, és ahogy egyre jobban közeledtem a csatához, egyre több sötét erő készült végezni velem. Esélytelen volt szembeszállnom velük, de nem volt más választás. Végre fölcsillant a remény, hogy újra láthatom kedvesem, még egyszer nem veszíthetem el! Milliónyi gondolat kavargott a fejemben, nem voltam képes tisztán gondolkodni, elvesztem az érzések sokasága közt. Ahogy kiértem a biztonságot jelentő erdőből, egyre több démon esett nekem. Mindenáron próbáltak megállítani, meg akarták akadályozni, hogy megmentsem azt, akihez a legjobban ragaszkodtam. Ahogy a harctér közepe felé haladtam, egyre több volt az ellenség, és egyre furcsább gyanakvás vett körül. Eddigi létezésem során összesen nem öltem még annyi démont, mint abban a röpke percben, ahogy egyre bentebb haladtam. Mikor elértem a tér közepét, villámként jött a felismerés, hogy az egész hiábavaló volt. Hátam mögött az ellenség ördögien kacagott fel, azt, akit a legjobban szerettem, elvesztettem…